Google kontra Microsoft: a II. böngészőháború
Ez alkalommal a Google által kifejlesztett Chrome hordozza annak ígéretét, hogy mélyrehatóan átalakítja az egész szoftveripar közgazdasági alapját, többek között azzal, hogy különféle komponenseket egyesít a böngésző keretében. Ezáltal idővel feleslegessé tehet olyan termékeket, mint a Windows, amelynek révén korábban minden egyéb szoftverhez hozzá lehetett férni.
A Google technológiája lenyűgöző, és a termék alkalmazása bizonyára kézenfekvő lesz sok felhasználó számára, amint a kezdeti biztonsági problémákat kiszűrték. A döntő újítás azonban máshol van. A Chrome azért számít áttörésnek, mert gyökeresen új megközelítést alkalmaz arra a dilemmára, amely a világ két legnagyobb (európai és amerikai) jogrendjének versenyszabályozási felfogásából ered.
Az Explorer 1995–97 között csaknem teljesen kiiktatta a forgalomból a Navigatort, jóllehet eredetileg ez utóbbi nyitotta meg a felhasználók tömegei számára a világhálót, és dominanciája megfellebbezhetetlennek látszott. Az Explorer előnye nem technikai jellegű volt, hanem onnan eredt, hogy a Windows operációs rendszert akkor már a világ számítógépeinek döntő hányadán használták, és ebbe számtalan (például média-) alkalmazást lehetetett könnyen integrálni.
A felhasználók életét jelentősen megkönnyítette, hogy az operációs rendszert és egyéb alkalmazásokat együtt lehetett telepíteni. Ezzel együtt azonban megszűnt a választék és a lehetőség arra, hogy a felhasználó maga állítsa össze a rendszerét a különféle elemekből. Erről vég nélkül panaszkodtak a Microsoft kritikusai, azt állítva, hogy a böngésző operációs rendszerbe való integrálásával távol lehet tartani más, kiemelkedő megoldást.
A Microsoft nyomasztó fölénye és az általa alkalmazott üzleti modell visszamutat egy másik – jogi – küzdelemre. A számítógépes szoftvert eredetileg nem terméknek, hanem szolgáltatásnak szánták. Ebben valamikor az IBM épített ki domináns pozíciókat, amikor gondosan az ügyfelek igényeire szabott programokat lízingelt. Ezzel a vállalat kihívást intézett egy jogfilozófiai elv ellen, amely még a New Deal korában honosodott meg. Franklin Roosevelt elnök eredetileg bizonyos árszintek kötelezővé tételével akarta ellenőrizni az üzleti életet. Amikor viszont az amerikai legfelső bíróság ezt elutasította, akkor a kormányzat versenypolitikai eszközökhöz folyamodott, hogy kihívást tudjon intézni a piacokon domináns pozícióban lévő cégek ellen. A versenypolitika azonban óriási nehézségekbe ütközik olyan iparágakban, ahol egy-egy műszaki áttörés képes azonnal monopolhelyzetet teremteni.
Az amerikai igazságügyi minisztérium – domináns pozíció elleni fellépés címén – 1969-ben vizsgálatot indított az IBM ellen, amikor a cég forradalmasította az üzleti célú számítástechnikát a 360-as sorozatának bevezetésével. Az ügy egészen 1982-ig húzódott, amikor – mint alaptalant – lezárták. Amíg azonban az eljárás folyt, az IBM nyugtalan volt, ezért eltávolodott a korábbi üzleti modelljétől. A Microsoft jelenlegi üzleti pozíciója közvetlen folyománya az IBM-mel szembeni eljárásnak.
Amikor az IBM az 1980-as évek elején bevezette a személyi számítógépét, akkor azt könnyen egybekapcsolhatta volna a saját operációs rendszerével, s ezzel fenntarthatta volna a domináns pozícióját. Tartott azonban attól, hogy a hatóságok a piac ellenőrzésének szándékával vádolják meg, ezért átengedte a diszkes operációs rendszert (a DOS-t) egy kicsiny cégnek, amelyet akkor még senki sem tartott veszélyesnek – ez volt a Microsoft.
Jogi természetű bajokba a Microsoft is beleszaladt, amikor átvette az IBM korábbi domináns pozícióját, ezekről az óceán mindkét partján ellene indított perek is tanúskodnak. Az EU 1993-ban indította az első eljárást, az USA pedig akkor, amikor a cég 1998-ban végképp tönkretette a riválisát a böngészőháborúban. Mindkét perben eredetileg elmarasztalták a Microsoftot, az USA-ban első fokon – 2000-ben – elrendelték a cég feldarabolását, amit csak a fellebbezés után lehetett elhárítani.
A Google-ügyet az teszi roppant érdekessé és súlyossá, hogy kihívást intéz korábbról eredő pozíciók ellen. A hardver és a szoftver együttes lízingelése – amint azt az IBM tette – problémás, csakúgy, mint a Microsoft által alkalmazott értékesítési modell. Ezekkel szembeállítva elvileg semmi kivetnivaló nem lenne abban, ha egy cég termékeket vagy szolgáltatásokat ingyen kínál, csak azért, hogy kihasználja az ebben rejlő reklámpotenciált.
A Google által alkalmazni kívánt modell fényes példája lehetne annak, amit úgy is hívhatnánk, hogy „posztmodern közgazdaságtan”. Egy műszaki innováció történetét az teszi lebilincselővé, hogy az újítók számára roppant nehéz a vívmányban rejlő nyereség realizálása. Így volt ez már az ipari forradalom gyapotfeldolgozóival, akik alig kerestek azon valamit, hogy lehetővé tették az egyén életének, a higiéniai viszonyoknak a teljes megújítását, sőt, az élettartam meghosszabbodásához is hozzájárultak. Mára a légi közlekedés vált roppant olcsóvá, de a légitársaságok eközben sok pénzt veszítenek. A telefonálás könnyen elérhető, bár az ágazat cégei sok pénzt veszítettek a mobillicencek versenytárgyalásain. A Google a veszteséget termelő technológia logikáját emelte a csúcsra, annak szándékával, hogy nem kér semmit a termékéért.
Harold James a Princeton Egyetem történelemprofesszora
Copyright: Project Syndicate, 2008 @ www.project-syndicate.org
