Juncker indiszkréciója
A luxemburgi miniszterelnök – aki tizenhárom éves folyamatos kormányfői múltjával a jelenlegi EU27 körének doyenje – közismerten nem megy a szomszédba egy kis szókimondásért. Más kérdés, hogy ezzel most borsot is tör a francia diplomácia orra alá. Párizs ugyanis még mindig nem adta fel, hogy a féléves francia elnökséget lezáró decemberi EU-csúcson talán sikerülhet kihúzni valamilyen megoldást a kalapból: egy deklarált menetrendet vagy valami hasonlót. (Francia politikusok – a nyár végén maga Sarkozy elnök is – már nyíltan is a mielőbbi második népszavazás „elkerülhetetlen szükségéről” kezdtek beszélni. Juncker valahol erre is reagált, amikor leszögezte: a maga részéről már nem számol ezzel.)
Való igaz, hogy az ír „ismétlés” több sebből is vérzik. Mindenekelőtt: még mindig nem világos, mit is kellene megismételni a zöld szigeten. Ugyanazt a szerződést alaposabb győzködés után, vagy tenni kellene mellé valamiféle változásra utaló fejleményt is? Tény, az uniós tagok körében akad néhány példa olyan – elsőre – sikertelen EU-népszavazásra, amelyet egy-másfél éven belül megismételtek – akkor már sikerrel. Csakhogy ezeknél volt egy lényeges mozzanat: az elutasításoknak általában jól ismert konkrét okai voltak – az íreknél klasszikusan ilyen volt a nizzai szerződésről tartott 2001-es referendum idején a semlegesség elvesztésétől való félelem –, ezekre válaszul a megismételt népszavazást egyeztetés előzte meg az akkori tagtársakkal. A mindebből kinövő nyilatkozat immár tételesen leszögezte, a kérdéses tételek nem érintik majd az ír semlegességet. Mire is a többség másodszorra már áldását adta a szerződésre.
Ez most azért nehéz, mert a lisszaboni dokumentum kapcsán alig van ilyen egyöntetű, a társadalom többsége által vallott ok. Éppen Juncker nyilatkozata előtt került nyilvánosságra az ír kormány felmérésének eredménye a referendum kudarcának okairól, és az derül ki belőle, hogy az emberek többsége nem azért vetette el a szerződést, mert konkrét kifogásai voltak ellene, hanem mert nem ismerte. Maga sem tudta, mire is szavazna. Akkor már inkább nem… Akadtak persze konkrét aggodalmak is, így megint előjött a semlegesség, az abortusz tilalmának a védelme vagy az alacsony társasági adó megőrzésének az óhaja. Ezekkel azonban az a gond, hogy a szerződés egyszerűen nem is foglalkozik velük, továbbá (és főként), hogy nem tömeges, csupán szórványos aggodalmakról van szó. Nem lehet kiragadni közülük olyat, amelyre, ha frappánsan válaszolnak, a nagy tömegek közhangulata is megváltozhat.
Juncker gyakorlott kormányfőként valószínűleg ezt mérte fel, amikor kertelés nélkül úgy fogalmazott: ő az ír kollégája helyében most nem merné újabb szavazásra vinni a kérdést. Mert nem tudna sarkosan újat mondani, miközben a folyamatosan romló gazdasági körülmények amúgy is az elutasítás ingerét növelik az emberekben, bármiről is kérdezzék őket.
Marad az örök recept: az idő mindent begyógyító jótékony hatására hagyatkozni. Persze nem passzívan, hanem feltételezve, hogy közben az ír kormány elkezd valami érdemi tájékoztatást is, amely idővel talán szintén gyümölcsöt hozhat. Addig pedig EU-ügyekben marad a kivárás. Ami kellemetlen, mert komplikálja az európai parlamenti és az európai bizottsági – jövőre lejáró – mandátumok megújításának a kérdését. De az európai diplomácia olyan kreatív! Ha nagyon muszáj, erre is biztosan ki lehet találni áthidaló megoldásokat. Egy biztos: miként Juncker fogalmazott, egy negatív ír népszavazás tagadhatatlanul zavart okozott, de egy második „nem” már katasztrofális lenne. Ő tehát most inkább nem erőltetné. És lehet, hogy neki van igaza. Akkor viszont lehet a lapokat újra rendezni.
A szerző a BruxInfo EU-szakértője
