Meg kell tanulni az Irakban kapott leckét
Látni kell azonban: éppen ez a macsó észjárás vitte bele Amerikát abba a háborúba, amelynek demonstrálnia kellett volna, hogy a katonai erőből milyen stratégiai-hatalmi pozíció származik. A háború azonban ennek a korlátait igazolta, mert minden mértéken túl aláásta Amerika hatalmának tényleges forrását: a morális tekintélyt.
A legutóbbi fejlemények megerősítették a Bush-kormányzat által alkalmazott megközelítésben rejlő kockázatokat. Az mindig is világos volt, hogy a kivonulás ütemezése nem az Egyesült Államok döntésétől fog függni, hacsak nem akarja ismét felrúgni a nemzetközi jogot. Irak jelenleg azt követeli, hogy az amerikai harcoló csapatok 12 hónapon belül hagyják el az országot, a többi egység pedig legkésőbb 2011-ben.
Szögezzük le, hogy az erőszak mérséklődése üdvözlendő, és ebben a csapatlétszám-növelésnek lehetett bizonyos szerepe. Az atrocitások megmaradt szintje – ha a világ más tájékán lenne tapasztalható – még mindig a címlapokon szerepelne, Irakban azonban annyira megszoktuk az öldöklést, hogy jó napnak számít az, ha csak 25 civilt ölnek meg.
Önmagában a csapatlétszám-növelés hatása nem világos. Más tényezők valószínűleg sokkal fontosabb szerepet játszottak, például a szunnita lázadók megvásárlása az Al-Kaida elleni fellépés céljára. Ez azonban veszélyes stratégia maradt, mert az USA-nak egy erős központi kormány megteremtésén kellene munkálkodnia, nem pedig szektáns milíciák futtatásán. Utóbb az iraki kormány ráébredt a veszélyre, és hozzáfogott azon vezetők letartóztatásához, akiket korábban az amerikai kormány támogatott, ezért a jövőbeni stabilitásra vonatkozó kilátások fölöttébb borúsak.
Itt elértünk egy kulcsfontosságú ponthoz, mert a csapatlétszám növelésével éppen a politikai rendezéshez kellett volna mozgásteret teremteni, ami a hosszú távú stabilitás alapját képezhetné, ez azonban nem következett be. Emiatt a haderőnövelés indoklása ugyanolyan bizonytalanná vált, mint annak idején a háborúé. Időközben a félresikerült katonai kaland ára egyre nyilvánvalóbbá válik, ráadásul a „terror elleni háború” és más, tágabb stratégiai célok elérése akkor sem lenne szavatolható, ha Irakban létrejönne a stabilitás. A dolgok nem mennek jól Afganisztánban sem, Pakisztán pedig egyre instabilabbnak látszik.
A legtöbb elemző egyetért abban, hogy Oroszország grúziai inváziója mögött az a bizakodás állt, hogy az USA hadereje amúgy is le van kötve két, bukásra álló háborúban, ráadásul az amerikai személyi állomány és a felszerelés egyaránt le van strapálva, mert hiányzik a szükséges pótlás. Moszkva számításai annyiban helyesek voltak, hogy Amerika tényleg képtelen volt válaszolni a grúziai eseményekre.
Az erőforrások a világ leggazdagabb és legerősebb állama esetében is korlátozottak. Az amerikai háborút teljes mértékben hitelből finanszírozták, részben erre vezethető vissza, hogy az Egyesült Államok szövetségi adóssága nyolc év alatt kétharmadával növekedett. A dolgok ráadásul ennél is rosszabbra fordulnak. Az államháztartási hiány 2009-re várhatóan meghaladja az 500 milliárd dollárt, s ez még nem is tartalmazza a nagy összegű vállalati mentőakciók és a várható újabb fiskális ösztönző csomag hatását, amelynek elfogadását a közgazdászok csaknem maradéktalanul szükségesnek tartják. Az a mód, ahogyan az iraki háborút vezették, erősen csökkentette Amerika mozgásterét, és csaknem bizonyosan elmélyíti, elnyújtja a válság lefolyását.
Az iraki csapatlétszám-növelés sikerességéhez kapcsolódó hiedelem azért is veszélyes, mert Afganisztánban nagyon rosszak a háború kimenetelének kilátásai. Az USA európai szövetségesei kezdenek belefáradni a végeláthatatlan csatározásokba és a saját veszteségeik szakadatlan növekedésébe. Az európai vezetőknek emellett nincs akkora gyakorlatuk a megtévesztés művészetében, mint a Bush-kormányzatnak, és számukra nehezebb a veszteségek elrejtése az állampolgárok elől.
A britek például nagyon is tudatában vannak, hogy a birodalmi idők alatt mekkora nehézségekbe ütköztek visszatérően, és mekkora áldozatokat kellett hozniuk Afganisztánban. Amerika természetesen továbbra is nyomást gyakorol a szövetségeseire, ennek hatását azonban erősen korlátozzák a demokratikus játékszabályok. Az iraki háborúval szembeni lakossági ellenállás megakadályozta például Chile és Mexikó kormánya számára, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetében támogassa az inváziót, végül a két ország polgárainak igazuk lett.
Visszatérve Amerikához, látni kell, hogy a csapatlétszám-növeléshez fűzött hiedelmek nyomán egyre többen követelik az afganisztáni kontingens megerősítését. Való igaz, hogy az iraki háború elvonta a figyelmet Afganisztánról, de azt is látni kell, hogy az iraki háború kimenetele nem a csapatok erőssége, hanem az elhibázott stratégia miatt vehet kedvezőtlen fordulatot. Legfőbb ideje tehát, hogy Amerika és
Európa megtanulja az Irakban kapott leckét, vagy pontosabban: újra megtanulja azt a leckét, amelyet minden olyan állam megkapott, amely el akart foglalni más országot, hogy megszabja annak jövőjét.
A szerző közgazdasági Nobel-díjas, a Columbia Egyetem közgazdaságtan-professzora
Copyright: Project Syndicate, 2008 @ www.project-syndicate.org
