Megkésett takarékosság
Jelen körülmények között a kormánynak sem volt más választása, a büdzsében erőteljes átalakításokat kellett valóra váltania. Ezek közé tartozik a 13. havi nyugdíjak korlátozása, egyes szociális támogatások visszavágása, valamint a közszférában a bérek nominális szinten tartása és a 13. havi illetmények megvonása. Néhány tízmilliárd forintos elvonással vagy a támogatások szinten maradásával kell számoljanak az egyes tárcák és fejezetek is. A válság hatására tehát bebizonyosodott: a költségvetési kiadásokat mégiscsak lehet szűkíteni, bár igaz, hogy ez az idén is csak harmadik nekifutásra sikerült a kabinetnek, és még mindig nem tűnik időtálló, szerkezeti átalakításnak.
Tény azonban, hogy a büdzsé kiadási oldala a 2008-as tervezéshez képest közel 60 milliárd, az idén valójában várható kiadásokhoz viszonyítva pedig mintegy 170 milliárd forinttal szűkül. A költségvetéssel kapcsolatos keddi szavazások óta ugyanis nemcsak az borítékolható, hogy a főszámok így alakulnak, hanem az is: a kormányzati szigorítások valóban életbe lépnek jövőre. Mindezek eredménye: Magyarország jövőre már magabiztosan teljesíti a maastrichti hiányszintet. Míg a 2006-os konvergenciaprogram azzal számolt, hogy a deficit csak 2010-re csökken a GDP 2,7 százalékára, a kabinet most már 2009-re is 2,5 százalékos hiánnyal kalkulál.
Az tehát nem vitás, hogy a 2006-ban kezdett gazdaság- és fiskális politika egyvalamiben igen sikeresnek bizonyult, ez pedig a költségvetési hiány lefaragása. Kérdés azonban, hogy mindezért mekkora árat fizettünk és fizetünk még a következő években. Két éve még azt remélhettük, hogy a gazdasági növekedés csupán két évre lassul 2 és 3 százalék közé. Ma már tudjuk: szerencsések leszünk, ha jövőre egyáltalán bővülésről beszélhetünk. Ráadásul a mostani várakozás szerint a gazdaság csak a 2010-es évek első felében tér vissza eredeti, 4 százalék körüli növekedési pályájára. Munkahelyek szűnnek meg, vállalkozások kerülnek a csőd szélére, folytatódik széles rétegek elszegényedése.
Egy világgazdasági válság kellős közepén mindezt nevetséges lenne egy az egyben a kormány nyakába varrni, sőt. Le kell szögezni, hogy a krízis megfékezésére irányuló lépések egyenesen ígéretesek. A jövőre emelkedő kevés költségvetési tétel egyike az uniós támogatások lehívását elősegítő hazai források összege. A gazdasági miniszter széles körű hiteleket és garanciákat nyújtana a vállalkozásoknak, és állami beruházásokkal teremtene keresletet a szűkülő piacokon.
Az időzítéssel kapcsolatban azonban már komoly aggályaink lehetnek. Nemcsak azzal, hogy a források jó része csupán hónapok múlva válik elérhetővé a cégek számára – így félő, hogy nem képes megakadályozni az első csődhullámot –, hanem azzal is, hogy a gazdaság élénkítése csak a válság hatására, az utóbbi hetekben került a prioritások közé. Ha minden jól megy, a több százmilliárd forintos uniós források segítségével átvészeljük a következő éveket. Ám joggal merül fel bennünk: hol tartanánk, ha minderre már 2006-ban, vagy akár már 2002-ben sor került volna? (Igaz, akkor még komoly közösségi pénzek híján.) Meglehet, a sok száz kormányzati lépésnek hála, sokan jobban élnek (éltek egy darabig), mint néhány éve. Ám nem jött volna rosszul, ha a krízis nem egy amúgy is vajúdó magyar gazdaságot ér el. Hanem egy olyan országot, ahol évek óta egyszerűbb és alacsonyabb terhelést jelentő adószisztéma működik, ahol észszerűen működik a közigazgatás, az oktatás, az egészségügy, s ahol nem közel 3200 önkormányzat küzd a túlélésért és a végzetes eladósodás ellen.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk, mert akkor végünk, végünk – sóhajt fel a költő. Már csak az a kérdés, hogy a 2006 (tágabban: 2001 vagy 2002) óta eltelt évek felértek-e fél perccel a nemzet életében. Hamarosan kiderül.
A szerző a Világgazdaság munkatársa
