Deflációs fenyegetés
Hosszú időn keresztül az inflációs veszély miatt aggódtunk – tegyük hozzá, joggal. A rossz helyzetű magyar államháztartás időről időre az adók és a hatósági árak számottevő emelésével próbálta meg a hiány csökkentését elérni. Emellett az ázsiai gazdaságok 10 százalék körüli növekedése felhajtója lett a világpiaci élelmiszer- és energiaár-emelkedéseknek is. Az erősödő importált infláció és a fiskális kiigazítás részben áremelő jellege miatt a magyarországi árindex 2007 átlagában is 8 százalékra ugrott, és az idei nyári hónapokig sem tudott kimozdulni a 6–7 százalék közötti sávból. Ehhez képest az utóbbi három hónapban drasztikus dezinfláció zajlott, ezt mindennél jobban jellemzi, hogy novemberben – mindenféle szezonális szokásjognak ellentmondva – októberhez képest már egyenesen csökkentek az árak. Első látásra emiatt persze aligha kellene aggódnunk: a nemzetközi kitekintés azt mutatja, hogy hasonló inflációcsökkenési trend zajlik az euróövezetben, illetve a többi közép-európai országban is.
A magyar inflációs trendváltásnak azonban van egy speciális és a jövőre nézve rendkívül kellemetlen eleme: nálunk a dezinfláció egyik fő mozgatója a szolgáltatások árának jelentős – immár három hónapja tartó – csökkenése. Úgy tűnik, szeptember óta egyre több vállalkozás szembesül keresleti korláttal a szolgáltató szektorban, vagyis a cégek egyre nagyobb hányada kényszerül árainak csökkentésére. Ma, amikor az infláció helyett egyre inkább deflációt importálunk a nemzetközi környezetből, különösen rá lennénk szorulva egy viszonylag dinamikus belső piacra. Ennek a legcsekélyebb jele sincs, holott a szomszédos Szlovákiában – amely ráadásul hamarosan az euróövezet védőernyőjét is élvezi – például dinamikusan nőnek a piaci szolgáltatások, és a viszonylag jó helyzetű államháztartásnak is módja van bizonyos korlátozott keresletélénkítésre. Nálunk viszont a fiskális politika korábbi hibái miatt ma az elvi lehetősége sem merül fel az érdemi állami beruházási expanziónak. Sőt, a közösségi szektorban elkerülhetetlen a jelentős reálbércsökkenés, ez természetesen a magánszektor bérein is nyomot hagy.
Ez a folyamat persze nem új: lényegében a 2006-os választások óta zajló kiigazítási periódus egészét jellemzi. Csakhogy az elmúlt két évben a hitelek bőségesen rendelkezésre álltak, így a lakosság döntően hitelfelvétellel hidalta át eddig a csökkenő-stagnáló jövedelmi periódust. Ma az eladósodott népesség háromszorosan koppan: egyrészt a bércsökkenés időszaka után megint bércsökkenés jön, másrészt a munkahelyek biztonsága is sokkal kisebb. Végül pedig jóval nehezebb és költségesebb a hitelfelvétel – a korábban szinte minden fogyasztási bajra orvosságként használt devizahitelek felvétele sokak számára egyenesen lehetetlenné vált.
Nem véletlen, hogy kiemelt figyelem irányul a jegybanki kamatpolitikára. A kevésbé sebezhető országokban a jegybankok rendre csökkentik is a kamatot, jól tudva, hogy a közeljövőben már nem az áremelkedések elszabadulásától, hanem éppen ellenkezőleg, deflációs fenyegetéstől, az árak és a kereslet egymást erősítően csökkenő spiráljától kell tartanunk. Csakhogy ma Magyarországon nem csupán a fiskális politika, de a jegybank is csapdahelyzetben van: hiába követelné a gyorsuló dezinfláció a kamatok drasztikus csökkentését, az árfolyam bizonytalan alakulása és a magas állampapír-piaci hozamok miatt aránytalanul nagy a stabilitás elvesztésének kockázata. Egyelőre marad az elnyújtott, többször 50-100 bázispontos kamatcsökkentés esélye. Azt pedig csak remélni lehet, hogy a stabilitás megnyugtató eléréséig a gazdasági szereplők várakozásai nem hozzák létre a defláció fenyegető spirálját.
A szerző a Kopint-Tárki kutatási igazgatója
