A fellendülés zöld hajtásai: a zombik tavasza
A jó hír jelenleg az lehetne, hogy talán a szabadesés vége felé járunk, mert a gazdasági hanyatlás lassult, és a válság mélypontja közelinek látszik, esetleg az év vége felé elérjük. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a világgazdaság egy robusztus fellendülés előtt állna. Ha el is érjük a mélypontot, az nem ok azoknak a szigorú intézkedéseknek a feladására, amelyeket a globális fellendülés kiváltására foganatosítottak a kormányok.
A visszaesés maga komplex folyamat: a pénzügyi válság egy gazdasági válsággal kombinálva bontakozott ki. Mielőtt elkezdődött volna, az adóssággal agyonterhelt amerikai fogyasztók vásárlásai vitték motorként előre a globális növekedést. Ez a motor most elromlott, és rövid időn belül nem pótolható. Még ha egészségesek lennének is Amerika bankjai, a háztartások vagyoni helyzetében óriási pusztulás ment végbe. A lakosság ugyanis annak feltételezésével vett fel nyakló nélkül fogyasztási hiteleket, hogy az ingatlanok árai örökké emelkednek.
A hitelpiac összeomlása csak súlyosbította a dolgokat. A kölcsöntőke drágulására és a piac zsugorodására gyorsan reagáltak a vállalatok, és csökkentették a készletszintet. A rendelésállomány mindenütt gyorsabban esett, mint a GDP, ez főleg azokat az államokat sújtotta, amelyek elsődlegesen tartós fogyasztási cikkeket és beruházási javakat szállítottak, mert ezek körében a beszerzéseket könnyebben el lehet halasztani.
Néhány területen valóban láthatók az elmozdulás jelei. Ha azonban az alapvető irányzatokat vizsgáljuk, látnunk kell, hogy az ingatlanárak tovább esnek, és már a jelzálogtartozásokra sem nyújtanak fedezetet. Lakások millióinak tulajdonosai nem képesek a víz felett tartani magukat. Terjed a munkanélküliség, és tömegesen érik el a 39 hetes munkanélküli-segélyezés határát. Maguk az államok is kénytelenek nagy számban szélnek ereszteni az alkalmazottaikat, mert csökkennek a bevételeik.
A bankokat nemrég vetették alá stresszteszteknek. Ennek eredményeként azonban nagy részük azt választotta, hogy megkísérli az átevickélést a mocsáron. Sok a „zombi” bank, amely a lényegét tekintve inkább halott, de még az élők között jár-kel, és már csak valamiféle feltámadásra próbál játszani. Megismételve a nyolcvanas évek takarékbanki csődtömegének példáját, a legtöbbjük nem írja le a kétes követeléseket, ehelyett ezeket az eszközöket továbbra is a mérlegében tartja, arra számítva, hogy azok a lejáratig valahogy egészségessé válnak.
Ami még ennél is rosszabb, gyenge minőségű biztosítékok ellenében is vehetnek fel olcsón hiteleket a Federal Reserve-től, amelyekből azután újabb kockázatos üzleti pozíciókat alakítanak ki. A bankok egy része legutóbb ki tudott mutatni nyereséget, ami nagyrészt könyvelési trükkökből és spekulatív műveletekből adódott. Ez pedig nem hozza egyhamar mozgásba a gazdaságot, miközben az adófizetőkre háruló terhek egyre nagyobbak lesznek.
Az amerikai kormány maga is a mocsáron átevickélve szeretné átvészelni a válságot, például garanciákat bocsát ki. A bankok pedig a Fed kedvező hitelei és a saját magasabb kamatlábaik következtében esetleg megnövelt tőkeerővel kerülnek ki a válságból, ha egyszer vége lesz. Ez egy rózsaszín forgatókönyv, amely azonban nagyon is kockázatos variáns, mert – amint a tapasztalatok világszerte mutatják – a gazdaság valószínűleg akkor is gyenge marad, ha a bankokat sikerülne szanálni.
A problémák nem csak az USA-ra korlátozódnak. Más államoknak – például Spanyolországnak – is megvan a maguk ingatlanválsága. Kelet-Európa a saját bajaival küszködik, ez pedig elkerülhetetlenül érinti majd a jelentős tőkeáttétellel működtetett nyugat-európai bankokat. A globalizált világban egy térség bajai csakhamar tovagyűrűznek.
A korábbi válságok idején – például egy évtizede Kelet-Ázsiában – az érintett országok képesek voltak „kiexportálni” magukat a súlyos helyzetből. Erre azonban most nincs mód, mert egy globális léptékben párhuzamosan lefutó válságról van szó, Amerika és Európa számára pedig ez az út végképp nem járható.
A pénzügyi rendszer rendbetétele szükséges, de nem elégséges feltétele a fellendülésnek. A bankrendszer szanálásának amerikai útja roppant költséges és tisztességtelen, mert azokat honorálja, akik a válságot okozták. Ennek is lenne azonban egy tisztességes piaci alternatívája az „adósságért részvényt” csereügyletek formájában. Ilyen swapügyletek révén vissza lehetne állítani a bizalmat a bankrendszer iránt, és újraindulhatna a nagy tételekben folytatott hitelezés, az adófizetőkre háruló nagyobb terhek nélkül. Az eljárás sem nem új, sem nem bonyolult. Akik nem szeretik, azok a kötvénytulajdonosok, mert ők inkább ajándékot várnak a kormánytól. Márpedig a közpénzek felhasználásának lenne egy sokkal jobb módja: el kellene indítani a fiskális élénkítés újabb fordulóját.
Egyszer minden visszaesésnek vége szakad. A kérdés az, a mostani milyen hosszú és milyen mély lesz. A tavaszi rügyek vélt észlelése helyett azonban jobb lenne, ha egy újabb sötét télre készülnénk: ideje lenne életbe léptetni a banki szerkezetváltás B tervét, és el kellene rendelni egy újabb dózist a keynesi orvosságból.
A szerző a Columbia Egyetem Nobel-díjas professzora
