Helyesek-e a nagy válságra vonatkozó analógiák?
Az analógiák közül a legtöbb 1929-et tekinti kiindulópontnak, pedig az akkori válságban két teljesen eltérő elem volt, amelyek eltérő diagnózist és különböző gyógymódot igényeltek. Az első elem valóban a részvénypiaci összeomlás volt. Ezt sehol a világon nem kísérte hasonló mértékű pánik, mint amilyen az Egyesült Államokban volt, mivel nem is előzte meg olyan mértékű spekuláció. A második elem ugyanakkor abban nyilvánult meg, hogy a kellemetlen recesszió miként ment át a mély depresszióba: a bankpánikok sora Közép-Európából indult ki 1931 nyarán, ez később átterjedt Nagy-Britanniára, onnan Franciaországra és az USA-ra, végül az egész világra.
A két elem közül az 1929-es pánik uralja a mostanában felállított analógiákat, mégpedig két fő ok miatt. Először is, senki sem volt képes arra, hogy racionális okok mentén feltárja az 1929. októberi árfolyam-összeomlás hátterét. Emiatt a krach egy intellektuális feladvány maradt, és közgazdászok hírnevet alapozhattak arra, hogy innovatív magyarázatot találjanak az eseményekre. Egyesek azt a következtetést vonják le, hogy a piacok egyszerűen irracionálisak. Mások komplikált modelleket kínlódtak ki magukból, amelyek szerint a befektetőknek előre kellett volna látniuk a depressziót, de legalábbis mérlegelniük kellett volna az akkor már körvonalazódó amerikai vámtarifatörvény várható következményeit.
Az 1929-es eseményeknek az akadémiai és politikai körökben tapasztalt népszerűségét – második okként – az adja, hogy világos motivációt kínál különleges gazdaságpolitikai intézkedések meghozatalára. A keynesiánusok le tudták belőle vezetni, hogy a fiskális ösztönzéssel stabilizálni lehet a piaci várakozásokat, és ezzel meg lehet teremteni az általános bizalom kereteit. A monetaristák ezzel szemben alternatív – de párhuzamos – tételként állították fel azon elméletüket, hogy a stabil pénztömegnövelés révén el lehet kerülni a radikális, turbulens fejleményeket.
Az 1929-es eseményeknek tehát nem volt nyilvánvaló okuk, de volt rájuk két lehetséges megoldás is. Ezzel szemben az 1931-es, európai eredetű bankválság esetében ez pont fordítva volt. Annak innovatív magyarázatával nem lehetett akadémiai elismertséget szerezni, hiszen az összeomlást nyilvánvalóan az okozta, hogy a rossz gazdaságpolitika miatt bekövetkező hiperinfláció ezekben az országokban tönkretette a bankok mérlegét. Ez a sebezhetőség növelte a kitettséget a politikai sokkokra, a közép-európai vámunióról folytatott viták és a háborús jóvátételek pedig elegendőnek bizonyultak a kártyavár összeomlásához.
A károk helyreállítása ebben az esetben mégis kemény próbatétel volt. Ráadásul nem álltak – és most sem állnak – rendelkezésre olyan, nyilvánvaló makrogazdasági válaszok, mint az 1929-es összeomlás esetében. Néhány híres makroközgazdász – például Larry Summers mostani kormányzati főtanácsadó – igyekezett csökkenteni a pénzügyi szektor instabilitásának szerepét a depressziók létrejöttében. A megoldás ebben az esetben ugyanis a mérlegek lassú és fájdalmas rendbetétele, a mikrogazdasági szerkezetváltás, amelyet nem tud felülről elrendelni egy mindentudó tervező. A felügyelet és a szabályozás javítása pedig inkább csak a jövőbeni válságok elkerülését könnyíti meg, nem pedig a mostani katasztrófa következményeinek kezelését.
Az 1929-es összeomlásról folytatott hosszú eszmecserék egyik következménye azt lett, hogy az emberek kézenfekvő megoldási javaslatokat várnak. A Lehman Brothers 2008. szeptemberi bukása azonban inkább egy 1931-es típusú esemény volt, amely a depressziós közgazdaságtan illetékességébe tartozik. A hajdani osztrák és német bankösszeomlások nem vitték volna az egész világgazdaságot a recesszióból a mély depresszióba, ha elszigetelt, önfenntartó gazdaság keretében következtek volna be. Sajnos azonban mindkét állam a 20-as évek második felében – nagyrészt az USA-ból – felvett kölcsönökre alapozta a gazdaság működését.
Az analógia itt magától kínálkozik a mostani évtizeddel, amikor a pénz szinte dőlt a feltörekvő, főleg ázsiai országokból az Egyesült Államokba, és amikor a szemmel látható gazdasági csoda nagyrészt Kína hitelezési hajlandóságán alapult. A banki összeomlások 1931-ben és 2008-ban egyaránt a hitelezőket rendítették meg, akkor az USA-t, most Kínát.
A korábbi leckék – a banki helyreállítások lassúságáról és fájdalmasságáról, továbbá a nagy külföldi hitelezőkkel szembeni függőségről – nem kellemesek. Akkor már egyszerűbb hosszasan ismételgetni az enyhítő mantrát arról, hogy a globális közösség kollektív módon megtanulta, miként lehet elkerülni az 1929-eshez hasonló összeomlásokat, amint azt a világ jegybankjai 1987-ben és 2001-ben egyaránt igazolták.
A kormányokat kétségkívül elismerés illeti a várakozások stabilizálása és a válság súlyosbodásának megelőzése miatt. Az azonban félrevezető, amikor politikusok egyszerű – ha éppen nem túlságosan leegyszerűsített – javaslatokat kínálnak, abban reménykedve, hogy el lehet kerülni egy nehéz gazdasági kiigazítás hosszú folyamatát.
Copyright: Project Syndicate, 2009, www.project-syndicate.org
