A Trabant és a festék
Nem csoda, ha bosszankodik a szakma. Drága és abszolút fölösleges vegzatúrának vélik a dolgot, hiszen kit érdekel, hogy ennyi év alatt kétszer vagy háromszor festették-e át a derék kétüteműt.
Az ilyen és hasonló előírások miatt egyöntetű elutasítással fogadták az autóbontók a rendeletet, melyet még a legkevésbé vérmesek is csak így illetnek: zűrös, elkapkodott, hevenyészett, szakszerűtlen. A keményebb szavak idézésétől most eltekintenék.
A kívülálló nem tud igazságot tenni. Bizonyára szükség van a szigorításra. De vajon így? A józan ész azt diktálja, nem normális, ha az évi több mint 130 ezer roncsnak még a fele sem jut el a regisztrált bontótelepekre. A többi feltehetően illegális műhelyekbe kerül, vagy erdőszélen, tavak mélyén bújik meg. Mert autó nem tűnik el, legfeljebb átalakul: „új” alkatrésszé, környezetet szennyező, természetet elcsúfító szemétté.
Óhatatlanul adódik a kérdés: hol lenne inkább dolga a hatóságnak? Úgy tűnik ugyanis, hogy a könnyebb megoldás irányába mozdult el a bürokrácia. Mert mennyivel egyszerűbb „megtalálni” – adott utca, házszám alapján – a legálisan működő céget, mint felkutatni, lebuktatni a feketén ügyködőket!
Nem csoda, ha sokan kínjukban már azt is felvetik, érdemes-e tisztességesnek lenni. Úgy látják, a bizalom is erősödhetne, a piac is tisztulhatna, ha a hivatalok a festékméricskélés és hasonló „fontos” dolgok elrendelése helyett inkább a gazdaság valódi kártevői után vetnék magukat.
