Élet a félperiférián
Bár a jelenlegi világgazdasági válság vitathatatlanul az Egyesült Államokból, azon belül is alapvetően az amerikai pénzügyi rendszerből indult, a legsúlyosabb gazdasági és társadalmi következmények nagyrészt más országokban jelentkeztek. Európán belül első körben azok az országok kerültek bajba, amelyek szélsőségesen kiszolgáltatottak voltak a külső forrásoknak: vagy gyenge export-versenyképességük és drámai mértékű külkereskedelmi hiányuk, vagy nagy államadósságuk és a befektetők által felelőtlennek ítélt közpénzügyi gazdálkodásuk, vagy a lakosság jellemzően devizában történt eladósodottsága miatt. Ha a kelet-közép-európai régióban sorra vesszük a nehéz helyzetbe került államokat (Lettország, Litvánia, Magyarország, Románia), jellemzően ezeknek a kritikus pontoknak valamilyen kombinációját találhatjuk. Bár efféle Achilles-sarka nyilvánvalóan van az eurózóna déli tagállamainak is, sokáig úgy tűnt, hogy számukra a közös valutaövezet hatékony védőernyőt jelent a válságos időszakban.
Görögország padlóra kerülése azonban mintha áttörte volna a részben pszichológiai védőfalat: a kötvénypiaci kereskedők és elemzők vicceskedő, ugyanakkor cseppet sem jóindulatú és erősen sztereotipizáló beszédmódja szerint a félperiféria „disznócskái” („PIIGS”) a közeljövőben ígéretes spekulációs célpontok lehetnek. A megtámadhatónak tekintett euróövezeti tagállamok (Portugália, Olaszország, Görögország és Spanyolország, helyenként a körbe beleértve Írországot is) csoportos csúfnevüket angol elnevezésük kezdőbetűi után kapták, és a pejoratív mozaikszó voltaképpen azt a negatív állampapír-piaci megítélést fejezi ki, mely szerint a nyugat-európai félperiféria országai a valutaunión belül is lényegében felelőtlen gazdaságpolitikai hagyományaikat folytatják. Persze, mint minden előítélet, ez is nyilvánvalóan torz, és összemossa a negatívan besorolt országok közötti különbségeket. Spanyolország és Írország közpénzügyi gazdálkodása, államadóssága, belső megtakarítási rátája alapján lényegesen jobb állapotban van, mint a skála másik végpontján elhelyezkedő, nagyon alacsony belső megtakarítás mellett kiugróan nagy – a GDP 100 százalékát tartósan meghaladó – államadósságot és államháztartási hiányt produkáló, helyzetét ráadásul időről időre szándékoltan csalárd adatszolgáltatással súlyosbító Görögország.
Kelet-közép-európai nézőpontból a nyugat-európai félperiféria közelmúltbeli története azt mutatja, hogy a vágyott stabilitás és jólét tartós eléréséhez a felelős közpénzügyi gazdálkodás, a külgazdaságilag versenyképes vállalati szektor és a megtakarításokra képes, illetve hajlandó lakosság egyaránt szükséges feltétel. A görög helyzet súlyosságát talán az jellemzi legjobban, hogy ott lényegében mindhárom kritikus feltétel teljesülése erősen megkérdőjelezhető – miközben Szlovénia, de akár az euróövezeten kívüli Csehország esetében is úgy ítélhetjük meg, hogy e tényezők alapvetően fennállnak.
Magyarországot tekintve a helyzet ma ugyan lényegesen jobbnak tetszik, mint az utóbbi években, ez döntően a közpénzügyi helyzet javulásának tudható be. Nem egyértelműen meggyőző ugyanakkor a vállalati szektor export-versenyképességének alakulása, és kritikusan alacsonynak számít a lakosság megtakarítási képessége. Ennek tartós javulását nem lehet pusztán a jövedelmi folyamatok kedvezőbb alakulásától vagy a pénzügyi szektor szigorúbb szabályozásától várni: ehhez olyan gazdaság- és társadalompolitikai intézkedések is kellenek, amelyek a rövid távú, fatalista viselkedési mintákat hosszú távú, előrelátó, racionális életvezetési stratégiával helyettesítik. Ennek tükrében a nyugdíjrendszer és az adórendszer közelmúltbeli változásai jó irányba tett, de nyilvánvalóan befejezetlen lépések.
A szerző a Kopint-Tárki kutatási igazgatója
