A megszorításoknak létezik jobb alternatívája
Az adósságnövekedés megfékezésére tett kísérlet arra kényszeríti az országokat, hogy a prioritások és értékek meghatározására koncentráljanak. Az Egyesült Államoktól rövid távon aligha várható olyan masszív kiadáscsökkentés, mint Nagy-Britanniában. A hosszabb távú államháztartási kilátások azonban elég komorak voltak ahhoz, hogy Barack Obama elnök kinevezzen egy kétpárti bizottságot annak elemzésére. A testület elnöke nemrég bepillantást engedett abba, ami a jelentésükben valószínűleg szerepel majd. Ebből kitűnik, hogy megkísérlik a szociális védelem gyengítését, az adórendszer progresszivitásának a csökkentését, illetve a kormány méretének és szerepének zsugorítását, miközben meggyökeresedett érdekcsoportok (mint például a katonai-ipari komplexum) szinte semmit sem éreznek majd a dologból.
Az USA-ban (és néhány további ipari országban) a hiánycsökkentő terveket az utóbbi évtizedben történtekkel összefüggésben kell meghatározni. Így figyelembe kell venni, hogy:
- masszívan növekedtek a katonai kiadások, amelyeket két meddő háború is szükségessé tett,
- növekedett az egyenlőtlenség, a legfelső egy százalék a jövedelmek több mint 20 százalékát sajátítja el, miközben gyengül a középosztály, az amerikai háztartások átlagos jövedelmei több mint 5 százalékkal estek, s a folyamat már a recesszió előtt elindult,
- a közületi szektor – benne az infrastruktúra – alulfinanszírozottságtól és gyér beruházásoktól szenved, ezt jól szimbolizálja New Orleans városában a gátak összeomlása,
- növekedtek a nagyvállalatok támogatására szánt segélyek, az etanolprogram keretében folyósított szubvencióktól kezdve egészen azokig a juttatásokig, amelyeket illegálisnak minősített a Világkereskedelmi Szervezet.
Végeredményben viszonylag könnyűnek látszik egy deficitcsökkentő csomagterv összeállítása, amellyel javítható a hatékonyság, ösztönözhető a növekedés és csökkenthető az egyenlőtlenség. A programnak öt összetevőre lenne szüksége.
Először is növelni kellene a nagy hozamokkal kecsegtető közületi beruházásokat, akkor is, ha emiatt rövid távon növekedne az államadósság, mert hosszabb távon éppen az ellenkezője következne be. Tegyük fel a kérdést, hogy vajon melyik üzleti vállalkozás nem ugrana 10 százalékos hozammal kecsegtető beruházásokra, ha kevesebb mint 3 százalékos kamat ellenében tudna forrásokat bevonni, mint ahogy az fennáll az USA esetében.
Másodszor, csökkenteni kell a katonai kiadásokat. Nemcsak a kilátástalan háborúkra elfolyó összegeket szükséges visszafogni, de olyan fegyverekre sem kell pénzt adni, amelyek a nem létező ellenséggel szemben is hatástalanok. A katonai programokat jelenleg úgy folytatjuk, mintha a hidegháború soha nem ért volna véget, így az USA annyit költ védelmi kiadásokra, mint a világ többi része együttvéve.
Harmadikként meg kell szüntetni a vállalati szféra számára teremtett jóléti rendszert. Amerika elkövette azt a hibát, hogy az emberek ellátására szolgáló jóléti rendszert leépítette, miközben ugyanilyent épített ki a vállalatok számára. Ezt világosan jelzik olyan mentőakciók, amelyeket a legutóbbi recesszió idején indítottak az AIG, a Goldman Sachs és más bankok víz felett tartásáért. A vállalati jóléti juttatások az amerikai agrobiznisz számára helyenként a bevételek felét is kiteszik. Súlyos dollármilliárdokat kapnak például gyapotszubvenció formájában egyes gazdag vállalkozások, ezzel nyomottá teszik az árakat, és megfojtják a termelőket a fejlődő világban. A vállalati jólét hasonlóan szörnyű formáját képviseli a gyógyszergyáraknak megadott különleges elbánás. Bár e kör legfontosabb vevője éppen az állam lenne, mégsem jogosult ártárgyalásokra, emiatt az érintett cégek az utóbbi évtizedben 1000 milliárd dollárt is megközelítő többletjövedelemre tettek szert.
Negyedikként az energiaszektor példázza a különleges nyereségek „svédasztalos”, önkiszolgálási rendszerét, különösen az olaj- és a gázipar esetében. Ezek a cégek nemcsak az államkincstárt károsították meg, hanem az erőforrások allokálását is eltorzították, és súlyosan károsították a környezetet. Ugyancsak ide lehetne sorolni a nemzeti erőforrások elkótyavetyélésének olyan formáit, mint a műsorszóróknak ingyenesen adott hullámsávok, a bányavállalatokra kirótt alacsony járadékok és az épületfa-kitermeléshez folyósított szubvenciók.
Végezetül igazságosabb és hatékonyabb adórendszert kellene teremteni, amelyben megszűnnének az osztalékok és a tőkeérték-növekedés kedvezményei. Miért kellene például a megélhetésükért dolgozóknak nagyobb kulcs szerint adózniuk, mint a spekulánsoknak?
A fenti főbb vonalak mentén végrehajtott hiánycsökkentés a legádázabb deficithéják követeléseit is túlteljesítené. Általa fokozni lehetne az összhatékonyságot, előmozdíthatná a növekedést, javulhatna a környezet és sokat nyernének a dolgozó középosztálybeliek. Probléma csak egy van: nem lenne előnyös a csúcson lévők, a nagyvállalatok és a speciális érdekcsoportok számára, amelyek ma dominálják az amerikai politikaformálás folyamatát. Éppen a dolog vonzó logikája az, ami miatt kicsi az esélye, hogy ezeket az ésszerű javaslatokat valaha is elfogadják.
Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org
