Kína útja a jövőbe és a szerkezeti reformok
A gazdasági növekedés természetesen egyetlen országban sem volt lineáris. A történelem számtalan példával szolgál közepes jövedelmi kategóriába sorolt államokról, amelyek évtizedekre megrekedtek az adott besorolásban vagy estek vissza az alsó sávba. Mint a Nobel-díjas közgazdász, Michael Spence rámutat, a második világháború után csak maroknyi ország tudta kinőni magát a teljes ipari fejlettség szintjére.
Az utóbbi három évtized során tapasztalt kínai fejlődés a kelet-ázsiai növekedési modell sikeres variációját testesíti meg, amely a szocialista tervgazdálkodás örökségéből táplálkozott. Ez a növekedésmodell azonban mára csaknem valamennyi tartalékát kimerítette, az ország pedig egy kritikus elágazási ponthoz érkezett, mert fájdalmas strukturális kiigazítások nélkül a növekedés hirtelen elveszítheti a lendületét.
A gyors kínai növekedésnek rendkívül magas ára volt, amelynek igazi mértékét talán csak a jövőbeni generációk fogják megérteni. A beruházási ráta több mint 50 százalékon áll, ez világosan mutatja a tőkehatékonyság gyenge fokát. A jelenségnek két aggasztó vonatkozása van: az egyik a helyi kormányzatok túl nagy súlya a beruházási döntéseknél, a másik az ingatlanfejlesztések túl nagy aránya. Egyes helyi kormányzatok a szó szoros értelmében kiásatnak, majd betemettetnek gödröket azért, hogy GDP-t termeljenek. Emellett nagy számban épülnek luxustársasházak, nagyszerű kormányzati irodaházak és égre törő felhőkarcolók. A vidéki városokban ugyanakkor sokasodnak az olyan ötcsillagos szállodák, amelyeket a nyugati fővárosokban szegényesnek tartanának.
Kína a világ egyik legszennyezettebb országává vált. A városaira por és füst telepedett, a főbb folyóvizek kivétel nélkül szennyezettek, némi haladás ellenére folytatódik az erdők letarolása, fokozódik a sivatagosodás. Szárazság, áradások, földcsuszamlások vannak napirenden. A szakadatlan kitermelés miatt gyorsan kimerülnek az ország természeti erőforrásai.
A külkereskedelemnek és az exportnak a GDP-hez viszonyított aránya 60, illetve 30 százalék. Ezen a szinten nem tartható fenn a gazdaság és a növekedés függősége a külföldi kereslettől. Mivel a kivitel sok-sok millió embernek ad munkát, az exportfüggőség strukturális tényezővé vált. Emiatt a kereskedelemmel és a külgazdasági többletekkel szembeni kiszolgáltatottság sokkal nagyobb annál, mintsem hogy az egészet el lehessen intézni valamilyen makroszintű gazdaságpolitikai intézkedéssel.
Több évtizednyi gyors expanzió után Kína a globális gazdaság gyártóműhelyévé vált. A probléma ezzel kapcsolatban ott van, hogy ezen a szinten nem sikerült túllépni, így az innováció, az alkotás hiánya a gazdaság Achilles-sarkának tekintendő. Kína például a világ legnagyobb autógyártója lett, az idén 17 millió darabot fog előállítani, a helyben tervezett változatok száma azonban elhanyagolható. A gyors technológiai fejlődés, a kreativitás és az innováció korában rövid időn belül megváltozhat a globális gazdasági látkép. Az alkotókészség, az újítások és a megújulás hiánya miatt előállhat az „agyaglábú óriás” jelenség. Egy ilyennek a ledőlése sokaknak árthat.
A kínai életszínvonal az utóbbi 30 évben elképesztő mértékben emelkedett, eközben azonban a szegények és a gazdagok közötti egyenlőtlenség is növekedett. A jövedelemelosztás már jó ideje a gazdagok javára tolódott el, ezt azonban kormány nem tudja közjóléti intézkedésekkel ellensúlyozni. A káprázatos életstílust élvező gazdagok és a lassan javuló körülmények között élő szegények lehetőségei közötti kontraszt egyre erősebbé válik. Mindez fokozza a társadalmi feszültségeket, és ez megbosszulhatja magát.
Ha Kína nem tudja időben kezelni a strukturális problémáit, akkor a növekedés aligha lesz fenntartható. A szerkezeti kiigazítás ugyan roppant fájdalmas, de minél tovább halogatják, annál inkább az lesz. Az alkalmazkodáshoz az erős fiskális pozíciók jelenleg megfelelő időrést kínálnak, ez azonban gyorsan szűkül, mert a korábbi reformok kedvezményezettjei mára meggyökeresedett érdekcsoportokba tömörültek, amelyek keményen fognak harcolni a megszerzett pozícióik védelmében.
A kínai közemberek körében a legnagyobb visszatetszést a kormánytisztviselők és az üzletemberek összejátszása kelti, amit egy helyi közgazdász úgy említ, mint „a gazdagok és a hatalmasok kapitalizmusa”. Ennek a nagy hatalmú szövetségnek a megtörése jelenti az igazi erőpróbát a kínai felső vezetés számára 2011-ben és a rákövetkező években. A jelenlegi intézményi rendben a jó kormányzás előfeltétele és alapja az érdemelvűség, ezt azonban máris erodálja a talpnyalás és a cinizmus politikai kultúrája. A gazdasági fejlődés dialektikája ily módon ismét előtérbe állította a politikai reformok szükségességét.
Kína gyors felemelkedése külföldön csodálatot, irigységet, gyanakvást, helyenként egyenesen ellenségeskedést váltott ki. Nem számít, hogy a pekingi vezetők milyen gyakran utasítják el a hegemonikus törekvéseket, az ország szándékaival szembeni aggodalom megmarad. Ez részben érthető, mert új hatalmak megjelenése mindig is felforgatta a meglévő nemzetközi rendet. Ha egy ilyen új hatalom ráadásul egy 1,3 milliárd főt számláló nemzet, amely egy idegen politikai és ideológiai rendszerben él, akkor a felemelkedése még több nyugtalanságot kelt.
Szerencsére a globalizációnak köszönhetően Kína felemelkedése mindenkinek érdekében áll, csakúgy, mint más feltörekvő államok sikere. A következő években Kínának kiemelt globális tényezőként aktívabb szerepet kellene játszania – és fog is játszani – olyan kérdések rendezésében, mint az éghajlatváltozás, a kereskedelmi egyensúlyhiány vagy a nemzetközi pénzügyi rendszer. Azt már szükségtelen mondani, hogy mindehhez nagyfokú kölcsönösségre lesz szükség.
Yu Yongding a kínai világgazdasági kutatóintézet elnöke, a kínai jegybank monetáris tanácsának volt tagja
Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org
