Újra itt a vudu közgazdaságtan
Amit a törvényhozás két szárnyán látunk, az nem más, mint a folytatása, sőt kiterjesztése annak, amit az idősebb Bush elnök az emlékezetes nyilatkozatában „vudu közgazdaságtan” néven említett. Az 1980-as választási kampány idején Bush versenytársa volt Ronald Reagan a republikánus jelöltségért folytatott küzdelemben. Reagan akkor azt ígérte, hogy az adócsökkentés majd behozza a bevételkiesést, sőt, az állam jövedelmei még növekedni is fognak. Ez az elképzelés a későbbiekben a „kínálati oldali gazdaságpolitika” néven ismert fogalomkör részévé vált. A dologban azt még rendben lévőnek lehetett találni, hogy a jelölt aggódott a magas adók ösztönzést romboló hatásától. Az a szélsőséges változat azonban, amelyet Reagan elnök végül elővezetett, nem működött jól az Egyesült Államokban, mert az adócsökkentéssel ténylegesen zsugorodtak az állami bevételek, s ez nagyobb hiányhoz vezetett.
A mostani adócsökkentési indítványok kapcsán egyet le kell szögezni: nincs komoly ember, aki azt állítaná, hogy Reagan eredeti felvetése az önmagát finanszírozó adócsökkentésről ez alkalommal helytálló lenne. A kongresszusi költségvetési hivatal szerint a közterhek javasolt csökkentése közel 900 milliárd dollárral növelné a deficitet. Ezért itt most egy általánosabb Reagan típusú érveléssel van dolgunk, amely a következőképpen szól: a munkanélküliség nagy, a gazdaság nem növekszik elég gyorsan, mindez pedig fiskális ösztönzést tesz szükségessé. Ez azonban szintén csak vágyálom azok részéről, akik általában szeretik az alacsony adókat.
A fiskális politikával az utóbbi évtizedekben szerzett tapasztalatok eléggé egyértelműek. Célzott fiskális politikával csak alkalmanként érdemes próbálkozni, főleg olyankor, amikor annak elmaradása baljós eredménnyel járna. Ilyen alapon volt némi értelme a 2009 elején végrehajtott ilyen-olyan ösztönzésnek. Általánosságban azonban leszögezhetjük, hogy a fiskális élénkítés aligha jár tartós hatással, mint ahogy azt a mostani helyzet is igazolja. A keresletet ugyan némileg ösztönözheti, a beavatkozás nyomán jelentkező kamatemelkedés azonban végül semlegesítheti a műveletet. Az Egyesült Államokban a tízéves futamidejű államkötvények kamatai jelentősen, 3,21-ról 4,16 százalékra emelkedtek, amióta az adócsökkentésről folytatott vita nagyjából egy hónappal ezelőtt elkezdődött.
A piacokon idegesség uralkodik, főleg a hatalmas költségvetési hiányok végeláthatatlan sora láttán. Egyes kommentátorok ezt a nyugtalanságot irracionális jelenségnek minősítik, és elbagatellizálják, ez szintén vágyvezérelt gondolkodásra utal. Mint azt a washingtoni Peterson Intézet munkatársa, Carmen Reinhart hosszú évek munkájával világosan igazolta, egyetlen ország, így az USA sem képes tartósan kivonni magát a huzamos ideig meglévő, nagy összegű költségvetési hiányok káros hatásai alól.
Az adott környezetben a további fiskális ösztönzés tehát egyenesen kontraproduktívvá válhat, mert a többletkiadások hatását semlegesítik a magasabb kamatoknak az ingatlanpiacokon jelentkező negatív következményei. Bár az amerikai Federal Reserve ígéretet tett a hosszabb lejáratra szóló kamatok leszorítására, e kezdeményezései azonban utólag hatástalannak bizonyultak.
Az igazi veszély azonban mégsem itt jelentkezik. A hosszabb távra érvényes kamatszintet nagymértékben befolyásolja ugyanis az, ami a világ többi részén történik. Az euróövezet problémái bizonyosan segítik az USA-t, hogy több adósságpapírt tudjon alacsonyabb kamatok mellett eladni – legalábbis egyelőre. Van azonban arra esély, hogy az euróövezet akár már egy éven belül is leküzdi a nehézségeit, és a létrejövő, politikailag integráltabb csoport fölöttébb vonzó lesz a befektetők számára.
Kérdés, hogy egy év múlva milyen gazdasága lesz az Egyesült Államoknak. Addigra minden rövid távú fiskális ösztönzés hatása el-enyészik, a munkanélküliség magas szintre áll be, és nyilván lesznek politikusok, akik még több adócsökkentést követelnek. A költségvetési hiány valahol a GDP 8–10 százaléka között lesz, akkor is, ha közben a növekedés valamelyest élénkül. A kötvénypiacokon sokkal nagyobb lesz az idegesség, ami magasabb kamatterheket és emiatt is növekvő deficitet jelent. Arra is számítani lehet, hogy leminősítik az amerikai államadósságot.
Volt, aki azt várta, hogy a republikánus párt egyik emelkedő csillaga, Paul Ryan – aki a következő kongresszusban a képviselőház költségvetési bizottságának elnöke lesz – horgonyként ajánlja majd a nagyobb fiskális felelősséget, amikor újra napirendre kerül a deficitről szóló vita. A politikus – a Financial Timesban közzétett írásában – november elején még úgy fogalmazott, hogy „Amerika várakozással tekint az adósság fenyegetéséről szóló, felnőtt vitára”. Utóbb azonban minden jel arra mutat, hogy Ryan ugyanolyan gyermeteg, meggondolatlan nézeteket vall a fiskális politikát illetően, mint Ronald Reagan óta legtöbb republikánus kollégája. Sajnos annak sincs semmi jele, hogy a demokrata párt vezetése kész lenne a fiskális konszolidációról szóló felnőtt vitára. Ennek időszerűségét idővel természetesen mindkét pártban felismerik, de csak akkor, ha a pénzügyi piacok már üvöltve és rugdosva terelik őket ebbe az irányba.
Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org
Simon Johnson-->
