A részletek döntenek
Orbán Viktor a napokban jelezte: olyan szabályon gondolkodnak, amely gátat szab a felelőtlen költségvetési politikának, az államadósság kontrollálatlan növekedésének. A lengyelhez hasonló alkotmányos adósságlimit bevezetéséről beszélt, melytől vélhetően a befektetői megítélés javulását is várják.
A fiskális szabályok meglehetősen közkedveltté váltak az utóbbi évtizedekben. Egy az EU országait vizsgáló tanulmány összesen 67 ilyen szabályt számolt meg 2008-ban, 1990-ben még csak tizenhatot. A cél ezekkel a szabályokkal az, hogy a politika korlátokat állítson saját maga elé egy szám „kőbe vésésével”. Ebbe a sorba illene bele az említett magyar szabályozás is.
A költségvetés rákfenéje, hogy rendkívül bonyolult. Ezért tudják a politikusok az őket megbízó választópolgárok érdekei helyett sokszor a sajátjaikat érvényesíteni. Magyarország történelme bizonyította, hogy a büdzsé különösen kitett a politikusai „gyámkodásának”, ami aztán időről időre fájdalmas beavatkozásokhoz vezet. A folyamat korlátozása tehát elemi érdeke a magyar választóknak, erre véleményem szerint adekvát válasz lehet az adósság maximálása.
Minden szabály azonban csak annyit ér, amennyi a visszatartó ereje. Ha nem fenyeget megfelelő retorzióval, ha az útból könnyen félresöpörhető, ha a kritérium értékelése menet közben igény szerint alakítható, akkor jelentősen sérül a használhatósága, a fegyelmező ereje. Érdemes ezért olyan szabályozást alkotni, amely mindezekkel számol: szigorú döntések automatikus meghozatalára készteti a kormányokat, lehetőleg csak nagyon nagy parlamenti többséggel söpörhető el az útból, és olyan paramétert vesz figyelembe, amely tökéletesen független a kormány ráhatásától. Ilyen lehetne egy az Eurostat által publikált adósságrátához kapcsolt, az alkotmányban rögzített, a költségvetési autonómia fokozatos elvesztésével fenyegető szabály megalkotása.
Sokan vitatják egy ilyen egyszerű szabálynak a jogosultságát. Amíg ugyanis az egyszerű szabályok jellemzően problémamentesen értékelhetők, jóval könynyebb hozzájuk döntéseket rendelni; a hátrányuk, hogy gúzsba kötik a gazdaságpolitika kezét. A kőbe vésett, egymutatós szabály a limithez közeledve fokozatosan csökkenti a költségvetés stabilizációra való alkalmasságát. Válságban, ha az adósság közel van a plafonhoz, a költségvetési hiány féken tartásának kényszere súlyosbítja a negatív folyamatokat. Arra viszont a politikusok természete okán lehet számítani, hogy ellenérdekeltség hiányában normál időkben is olyan gazdaságpolitikát folytatnak majd, amely ehhez a limithez közeli szinten tartja az államadósságot.
A rugalmasság visszaszerzéséhez olyan szabályozásra van szükség, amely nemcsak az adósság plafonját határozza meg, de normál (nem válságos) időkben egy jóval alacsonyabb szintje felé ösztönzi a gazdaságpolitikát. Ilyen lehet az adósságplafonnak egy olyan kiegészítése, amely például bizonyos növekedés felett maximálja a költségvetés hiányát.
A gazdaságpolitika mozgásterének a szűkülését komolyan kompenzálhatja a munka és a termékpiacok rugalmasságának fokozása, a vállalatok nagy belföldi megtakarításokkal történő közvetett támogatása. Ez javítja a gazdaság sokkokkal szembeni ellenállását, még korlátozott gazdaságpolitikai rugalmasság mellett is.
Egy gondosan kidolgozott szabályrendszer az adósságszolgálat csökkenését hozhatja a befektetői hangulat javulásán keresztül. De csak akkor, ha a fentiek szellemében gondosan kidolgozott szabályok és intézkedések alacsony adósságmérték betartására kényszerítik a mindenkori kormányokat. És akkor, ha a jelenlegi adósságszintünknél minden bizonnyal kisebb majdani plafon belátható időn belüli elérésére komoly ösztönzők születnek. Ellenkező esetben a pozitív piaci hatás is legfeljebb csak részleges lehet.
A szerző a Concorde Értékpapír Zrt. elemzője
