A hét szűk esztendő: Európa nem Latin-Amerika
Európa mostani bajaihoz a legnyilvánvalóbb párhuzamot az 1980-as évek latin-amerikai adósságválságai kínálják. Mexikó 1982 augusztusában fenyegetett adósságmegtagadással, s hamarosan követették további nagy hitelfelvevők, nevezetesen Argentína és Brazília. Az akkor esetleg járványszerű terjedésnek induló csődök magukkal rántották volna a vezető ipari országok bankrendszereit, a világnak pedig újra át kellett volna élnie a nagy válság idején tapasztalt megrázkódtatásokat. A kormányok ezek után hét éven keresztül időhúzásra játszottak. Az akkori megközelítés szerint a hitelfelvevő államok gazdaságpolitikájának javítását össze kell kapcsolni a nemzetközi intézmények támogatásával, de a bankoknak is késznek kell lenniük új hitelek folyósítására. Ez utóbbi teljes ellentmondásban állt a felelős banki magatartás az idő tájt érvényes szabályaival.
Három évvel a latin amerikai válság kirobbanása után az akkori amerikai pénzügyminiszter (James Baker) bejelentette, hogy a kezdeti választ szisztematikussá kell tenni. A felvetés nem árulkodott különösebben nagy képzelőerőről: a bankoknak és a nemzetközi szervezeteknek többet kell hitelezniük, miközben az adós államok folytatják a gazdaságpolitikájuk javítására irányuló erőfeszítéseiket. A Baker-terv általános csalódottságot váltott ki, a növekedés gyengült, az IMF pedig ténylegesen csökkentette a hitelezéseit.
További három évnek kellett eltelnie, amíg egy új amerikai pénzügyminiszter, Nicholas Brady kielégítőbb programmal állt elő. Ebben a bankok számára olyan menüpontok szerepeltek, mint alacsonyabb kamatok és a tőketartozás csökkentésének elfogadása. Ha a hitelező bankok vonakodtak volna a tartozások ilyen jellegű átstrukturálásától, akkor vállalniuk kellett volna újabb hitelek folyósítását. A nemzetközi intézmények hiteleit fel lehetett használni a fennálló adósság alacsonyabb értéken történő visszavásárlására is. A Brady-terv szemlátomást nagy siker lett: visszatért a bizalom, megfordult a Latin-Amerikából kiinduló tőkemenekítés, a tőkepiacok pedig késznek mutatkoztak a térség finanszírozásának felújítására.
Az akkori Brady-terv egyértelműen jó modellnek látszik Dél-Európa számára. Miért ne kerülhetnénk el hétévnyi nyomorúságot, és miért ne kezdhetnénk el most is hasonló mentőakciókat, amelyek nyomán visszatérhetne a gazdasági erő és dinamizmus? A legnyilvánvalóbb válasz az, hogy a bankok a latin-amerikai történet kezdetén sem engedhették meg maguknak a tervből eredő tőkevesztést. A hét évre azért volt szükség, hogy megfelelő tartalékokat képezzenek a később tudomásul veendő veszteségekkel szemben. A Brady-terv nem hivatalos körökből indult ki. A felvetés néhány nagy pénzügyi intézmény azon hajlandóságából eredt, hogy elkezdjenek kereskedni a diszkontált adósságpapírok piacán, amivel meg lehet szabadulni a múltban elkövetett hibák hagyatékától.
A terv végrehajtásában két intézmény játszott vezető szerepet: az USA-ban a Citicorp, Európában a Deutsche Bank. Az akkori vezetőik az akcióikat úgy mutatták be, mint amelyeket az előrelátó jóakarat és a világ egészének jóléte iránti aggodalom vezérel. Ez ugyan elképzelhető, de a két intézmény azt is demonstrálni akarta, hogy a mérlegpozícióik erősebbek, mint a versenytársaikéi. Németországban a Dresdner Bank és a Landesbank hálózat tagjai nem engedhettek meg maguknak ekkora érvágást.
Emellett az adós államok – figyelmen kívül hagyva a térség választóinak a reformokkal szembeni ellenszenvét – fontos szerkezetátalakító műveletekbe fogtak. Mexikó elfogadott egy „szolidaritási és növekedési paktumot”, amelytől látványosan javult a befektetői bizalom, és csökkentek a korábbi, csillagászati kamatok. Az akkori adósságválság megoldásának végső lépését a nemzetközi valutarendszer korrekciója jelentette. Az 1982 utáni adósságválságot jelentősen súlyosbította, hogy a dollár akkoriban látványosan megerősödött, az USA valutájának 1985 utáni gyengülése azonban enyhítette a latin-amerikai országok tényleges adósságterheit. Ezzel egybecseng, hogy a mai európai válság megoldását is hátráltatja az euró magas árfolyama.
Egy mai, európai Brady-terv nem szavatolná magától azokat a feltételeket, amelyek sikerre vinnének egy hasonló kísérletet. A főbb irányok egyikében sem látszik tényleges haladás, a foganatosított megszorítások miatt óriási a frusztráció, és nincsenek világos jelei a Dél-Európában elindított reformok hosszú távú fenntarthatóságának. Távolról sincsenek megoldva az európai bankok problémái sem. Egy versenyképes európai bankrendszer megléte ösztönzést adhatna ahhoz, hogy az erősebb intézmények – a további expanziójukat elősegítendő – nagyobb kockázatot vállaljanak. A válság nyomán azonban a politikusokat túlságosan is lekötik a „bukáshoz túl nagy” bankok által támasztott problémák, főként pedig félnek a kisebbek esetleges tömeges összeomlásától. A feltőkésítés sem ért el olyan szintet, hogy legyen elégséges számban erős bank.
Végezetül, a megoldás útjában ott áll a valutákkal kapcsolatos, globális bizonytalanság. Az egységes valuta az euróövezet súlyos nehézségei ellenére jelentősen megerősödött, ez megnehezíti az exportvezérelt kilábalást.
Ha nincsenek meg azok az előfeltételek, amelyek annak idején működőképessé tették a Brady-tervet, akkor nem vezetne semmi jóra egy adósságcsökkentési program átvétele, mert az csak tovább növelné a bizonytalanságot, és táplálná azt a politikai ellenérzést, amely már így is az európai integráció aláásásával fenyeget. Márpedig Európa – éppen a viszonylagos prosperitásánál fogva – kevésbé lehet ráhangolva a bibliai hét szűk esztendő elviselésére, mint voltak a 80-as években a sokkal szegényebb latin-amerikai államok.
