Halálra ítélt környezetvédelem?

Jávor Benedek, aki szerint a paksi bővítésről szóló döntéssel tíz évet kellene várni.

A környezetvédelmi tárca beolvasztása a Vidékfejlesztési Minisztériumba kilátástalan helyzetbe sodorta az ágazatot – véli Jávor Benedek, az Országgyűlés fenntartható fejlődés bizottságának LMP-s elnöke.

– Vég Márton

– Nagyjából egy éve tagjai a parlamentnek. Szakmailag mennyire elégedett a szereplésükkel?

– Azzal a programmal kerültünk be a parlamentbe, hogy „lehet más a politika”, vagyis egy szekértáborok felett álló politizálást fogunk folytatni és egyben felmutatni azokat az ökopolitikai értékeket, amelyeknek nincs meg a politikai képviselete Magyarországon. Az LMP be tudta bizonyítani, hogy lehet alapvetően szakmai alapon politizálni. Amire az LMP-nek szüksége lett volna, az négy nyugodt év, amíg felépítheti a hátterét, országos hálózatát, beágyazottságát. Ezzel szemben a parlamentbe kerülésünket követően néhány héttel a magyar demokrácia elmúlt húsz évének egyik legsúlyosabb válsága kezdődött meg, a demokrácia alapintézményeinek a leépítése. Egy ilyen hihetetlenül kiélezett politikai erőtérben kell felépíteni a pártot.

– Nem szorult háttérbe az ökopolitikai irányvonal? A fukusimai atomkatasztrófából például sok európai zöldpárt tudott magának népszerűséget szerezni. Az LMP hogyan tudta megragadni az atomenergia elleni fellépés eszközét?

– Még ha nagyon kis vízhozammal is, csörgedezik a vita a magyar energiapolitikáról és a magyar atomenergia sorsáról. Ez jelentős mértékben az LMP-nek köszönhető, és ez nem Fukusimával kezdődött. Mi tavaly ősz óta próbáljuk bevinni a közbeszédbe az energiapolitika kérdéseit, mivel ez sokkal jobban meghatározza Magyarország jövőjét, mint egy csomó szimbolikus kérdés, amelyekről az újságok címlapján és a parlamentben folyik a kardozás.

– Az energiaforrások diverzifikálásának kérdését azért a kormány is elég komoly témává tette, az uniós energiastratégia előtérbe emelésével is. Mennyire elfogadható ez a stratégia?

– Az energiaforrások diverzifikálásának elsősorban többféle termelési formát kell jelentenie, és kisebb részben azt, hogy ugyanazt a földgázt különböző forrásokból szerezzük-e be. Magyarország nem attól fog energiafüggetlenné válni, hogy mostantól az orosz–ukrán gázvitákon kívül a török–iráni gázviták is meg fogják szabni az energiapolitika jövőjét. Az a kérdés, képesek vagyunk-e egy teljesen más stratégia mellett letenni a voksunkat, amely az energiahatékonyságon, energiatakarékosságon alapszik, az alternatív energiaforrások széles körű használatán, rövid távon pedig egyéb, pillanatnyilag nem kiváltható, például fosszilis energiaforrásokkal is számolva. Ráadásul látni kell, Magyarország pénzügyi forrásai korlátosak: amit az egyik célra szánunk, az a másik céltól veszi el a forrásokat. Az energiapolitika befolyásolására rendelkezésre álló keret véges, kivéve persze azokat a fejlesztéseket, amelyeknél uniós források állnak rendelkezésre. Megújuló energiaforrások, energiahatékonyság esetében jelentős ilyen források vannak, miközben mondjuk a paksi atomerőmű fejlesztése mellé nem lehet ilyeneket rendelni. Azt szeretném, ha az erőmű jövőjéről szóló vita nyitott lenne, nem az lenne az egyetlen megoldás, hogy Paksnak működnie kell. A most felvázolt energiastratégia az első olyan kormányzati dokumentum, amely egyáltalán felveti más megoldások lehetőségét.

– Egyelőre a paksi blokkok élettartamának a meghosszabbítása került terítékre.

– Az is kérdés, hogy a bővítés költsége, az a 2-3 ezer milliárd forint, ami a magyar GDP tíz százaléka, gyakorlatilag azt jelentené, hogy Magyarország az atomenergia mellett tette le a voksát. Ha berakunk még két blokkot Paksra, és a magyar energiatermelés 70 százaléka alaperőművi áramként kerül előállításra, iszonyatosan beszűkül a játéktere a magyar energiapolitikának. Az is kérdés, hogy a Magyar Villamos Művek honnan teremti elő az önrészhez minimum szükséges 5-600 milliárdot? Ezzel erős profitkényszere lesz a villamos műveknek, ami ellentmond a kormányzat azon törekvésének, hogy mesterségesen alacsonyan tartsa az energiaárakat, másrészt a képződő profitot egyetlen célra kell elkölteni. A fennmaradó finanszírozás is kétséges: valószínű, hogy állami garancia mellett képzelhető el csak, az pedig a magyar államadósságot növelné. Ez megint nem jön össze a kormány célkitűzéseivel. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy ez a 2-3 ezer milliárd forint öt négyes metró, tíz Margit híd. És ha megnézzük, hogy a magyar nagyberuházások hogyan, mekkora korrupciós nyomással készültek el, akkor egy pillanatra kiver bennünket a víz, ha egy ekkora fejlesztést képzelünk magunk elé.

– Mi lehetne a kielégítő megoldás az energiaellátás problémáira?

– A paksi erőmű élettartam-hosszabbítására nehéz reális alternatívát kínálni. A körmünkre égett a dolog, hiszen jövőre lejár az I. blokk élettartama, és azt az 500 megawatt kapacitást valahonnan elő kellene teremteni. Ami a bővítést illeti: az új blokkok a 2032–37 között lejáró blokkok helyére lépnének be. Egy ilyen blokk létesítésének az időtartama nagyjából tíz év. Tehát ha helyettesíteni akarjuk a majdan bezárandó blokkokat, a húszas évek elején kell ezt elkezdeni. Mi a mellett érvelünk, hogy a kormány azonnal adja fel a bővítési folyamatok előkészítését. Nem tudjuk ma még, hogy az 2020-as években hogy fog kinézni a nemzetközi energiapolitika. Az atomerőművek létesítésének költségei az elmúlt években stagnáltak, Fukusima után a biztonságnövelés finanszírozása miatt vélhetően emelkedni fognak, míg a megújuló energiaforrások bekerülési költsége meredeken csökken. Egyelőre nem lehet megjósolni, ezek mikor keresztezik egymást. Biztos, hogy e tekintetben 2020-ban már világosabban látunk. Addigra a magyar energiapolitikát is meg kellene határozni, és alapvetően egy energiahatékonyság, energiatakarékosság, alternatív irányba kellene menni, a forrásokat ebbe az irányba kellene összpontosítani.

– Kisebb kapacitású, alternatív forrásokra gondol, mint a szélparkok?

– A geotermikus erőművek jó alaperőművek. A biomassza kapacitása rugalmasan és gyorsan változtatható, a szélerőművek teljesítménye hektikus, de rendelkezésre áll. Ezeket kellene fejleszteni, és 2020-ban megnézni, hol tart a nemzetközi és a magyar energiapiac. Ráadásul ha most fejlesztünk, akkor a mostani technológiával fejlesztjük a termelést, márpedig az atomenergia hívei is gyakran emlegetik, hogy nem tudni, 2020-ra milyen irányba fejlődik ez az ipar.

– Térjünk vissza az aktuális kérdésekre. A vörösiszap-katasztrófa utáni rendezést menynyire találja kielégítőnek?

– Ellenzékiként nyugodtan mondhatom, hogy a magyar kormány a vörösiszap-katasztrófa utáni fellépés során alapvetően jól teljesített. Lehet megfogalmazni kritikákat, például a szabályozási módosítások egy része máig hiányzik, a tájékoztatásban időnként súlyos problémák voltak és vannak, de szűk értelemben véve a katasztrófa elhárításában nem teljesített rosszul sem a katasztrófavédelem, sem a kormányzat. Ne feledjük: egy soha nem látott helyzetben kellett kitalálni, mi a teendő. Nem volt rossz döntés a Mal Zrt. állami irányítás alá vétele sem, azzal együtt, hogy az ezt lehetővé tevő jogszabályt erősen kritizáltuk, hiszen megteremtette a lehetőségét egy sokkal szélesebb körű állami beavatkozásnak a gazdaságba. Ami a helyreállítást illeti, már több kérdés merül fel, elsősorban a helyreállítási keretek felhasználásának az átláthatóságával kapcsolatban.

– Hogyan ítéli meg a környezetvédelmi tárca beolvasztását a Vidékfejlesztési Minisztériumba?

– Abszolút bebizonyosodott, amit az első pillanatban mondtunk, hogy ez a halála ennek a szektornak. Az érdekérvényesítő képessége minimálisra fog csökkenni, a jelentősége el fog halványulni – ez egy az egyben bekövetkezett. Az államtitkárság az elmúlt egy évben gyakorlatilag semmit nem tett le az asztalra. A hulladéktörvény módosításának például tavaly decemberben hatályba kellett volna lépnie, ehhez képest a jogalkotási tervben a tavaszi ülésszak végéig nem szerepel. Mindeközben a zárolásoknál látszott, milyenek az erőviszonyok a minisztériumon belül: a tárcára kirótt 19 milliárd forintos zárolásnak a felét ráterhelték arra a környezetvédelmi ágazatra, amely a minisztérium költségvetésének a 20-22 százalékával gazdálkodik. Mára működésképtelenné vált az intézményrendszer. A vízügyi igazgatóságok abbahagyták a belvíz elleni védekezést, a nemzeti parkok pénz hiányában elsősorban azzal foglalkoznak, hogyan lehet benzint tankolni a járművekbe. És ezt szó nélkül tűri a környezetvédelmi államtitkárság. Nyilvánvaló, hogy az ágazat tökéletes leépülése zajlik, és ennek az az oka, hogy resztliként nyomták be az agrárium alá szinte főosztály szinten ezt az ágazatot.

– Ha vízgazdálkodásról beszélünk: a Duna-stratégia kapcsán újból felmerült a vízlépcsők kérdése, és megint csak kiderült, ez a magyar politikai életben még mindig tabunak számít.

– Ez nem tabu: a Duna magyarországi szakaszán nagy, síkvidéki erőművekre nincs szükség, és ezt nyílt vitában is meg lehet, meg kell indokolni. Ezeknek a költségei, a társadalmi, ökológiai hatásai meghaladják azokat a hasznokat, amelyeket energiatermelésben hoznak. Azon hozadékai, amelyek a hajózás fejlesztésével kapcsolatosak, más módon is teljesíthetők. Természetesen ha azt akarjuk, hogy a német rajnai flotta zavarmentesen haladjon a magyarországi Duna-szakaszon, akkor ki kell betonozni a Dunát. Kérdés, hogy a magyar kormánynak ez-e a célja?

– Illés Zoltán környezetvédelmi államtitkár többször hangsúlyozta, hogy nem. De akkor úgy kell hagyni a folyót, ahogy van?

– Sokkal szelídebb megoldásokkal a kritikus pontokon lehet javítani a hajózás feltételeit. A magyar társadalom és a gazdaság szempontjából nem az a fő probléma, hogy a tranzitforgalom nem tud elég intenzíven átmenni a magyar Duna-szakaszon, hanem hogy a magyar gazdaság produktumait nem tudjuk hajóra rakni, mert nincs kikötői kapacitás, nincsenek intermodális kapcsolatok, hiányos az előrejelzés, az informatikai rendszer, és nincs a dunai vízjáráshoz illesztett magyar hajóflotta. Itt lenne szükség sürgős fejlesztésre.

1990-ben érettségizett Pannonhalmán

1997-ben diplomázott az ELTE-n biológusként

1998-tól a Pázmány Péter Katolikus Egyetem környezetjogi tanszékének oktatója

2000-ben a Védegylet alapító tagja

2008-ban az LMP egyik alapítója

2010-től parlamenti képviselő, frakcióvezető-helyettes, az Országgyűlés fenntartható fejlődés bizottságának elnöke

Nős, felesége múzeumpedagógus

1990-ben érettségizett Pannonhalmán

1997-ben diplomázott az ELTE-n biológusként

1998-tól a Pázmány Péter Katolikus Egyetem környezetjogi tanszékének oktatója

2000-ben a Védegylet alapító tagja

2008-ban az LMP egyik alapítója

2010-től parlamenti képviselő, frakcióvezető-helyettes, az Országgyűlés fenntartható fejlődés bizottságának elnöke

Nős, felesége múzeumpedagógus-->