Nem maradt esély a megegyezésre a szakszervezetekkel

A pártállamból kinőtt szakszervezetek és bizonyos, állami szférában erős érdekvédők küzdöttek, leggyakrabban politikai és nem szociális érdekek érvényesítéséért. A magánszféra munkavállalóinak érdekeit alig képviselték, a szociális jogok sem a szakszervezeti harc, hanem a pártállami örökség és az uniós csatlakozás hozadékai.

Eközben a nyugat-európai jóléti rendszer csak bizonyos államokban és csak bizonyos szintig képes túlélni a mostani gazdasági válságot. A periférián hónapok alatt kiderült, hogy nem ilyen növekedésre, hatékonyságra, termelékenységre lett kitalálva. A kilábalásnak pedig gátja minden pazarló kiadás, amely jobb időkben elviselhető volt.

Az elmúlt húsz év legkomolyabb érdekvédelmi konfliktusa emiatt bontakozott ki az elmúlt hetekben Magyarországon. A pedagógusok, a rendvédelmisek szerzett jogaikat védik hagyományos eszközeikkel, a kormány pedig rosszul kommunikálva és erőből politizálva az államadósság ellen, valójában az államháztartási egyensúlyért „harcol”.

„Nem engedem, hogy a kormány ki legyen szolgáltatva bármilyen civilszervezetnek vagy szakszervezetnek” – a kormányfő így értékelte a társadalmi érdekképviselők szerepét. E felfogás nyilvánvalóan túllép azon a képen, hogy a szakszervezetek szükséges rosszak egy piacgazdaságban. Sokkal inkább azt mondja ki, hogy a szakszervezetek rosszak ugyan, de nem szükségesek. Az érdekegyeztető tanács „átalakítása” ezt teszi teljesen egyértelművé.

A rendvédelmisek válasza pedig, hogy az eddig kőkeményen vívott harcukat most egyfajta bohóctüntetéssel „nyomatékosítják”, talán még ennél is rosszabb irány. Akik a munkavállalói jogok megvédését eddig tőlük mint a legerősebbnek tűnő csoporttól várták, most könnyen hihetik úgy, komolytalan lépéseikkel feladják a küzdelmet.

Az értelmes párbeszédre, pláne a megegyezésre nem maradt esély.