Önként vállalt iga
„Ha valaki nem értette volna meg a dolog jelentőségét, annak még egyszer jelezném: ma nagyon komoly lépést tettünk az európai integráció felé” – győzködte José Manuel Barroso a tavaly decemberi brüsszeli EU-csúcs ránézésre nem túl lelkes tudósítóit. Az Európai Bizottság elnöke arról a hatos jogszabálycsomagról beszélt, amelynek megtárgyalása hivatalosan azon a havas éjszakán szakadt a jobbára a romákkal és a Dunával foglalkozni kívánó magyar elnökség nyakába, és amelyet akár heteken belül le is zárhat az uniós döntéshozatali rendszer.
A páratlan gyorsaság dicsőségét kár lenne elvenni a Brüsszelben egyeztető magyar szakpolitikusoktól, megmutatta azonban azt is: ha nagy a baj, 27 tagállam is gyorsan egyezségre tud jutni kényes kérdésekben. Érdemes szembeállítani ezt a tárgyalássorozatot az uniós munkaidő-direktíváról vagy az európai szabadalomról szóló, több mint egy évtizede tartó huzavonával, vagy azzal, ahogy az európai közvélemény elbánt a politikai integráció megtestesülésének szánt európai alkotmánnyal.
Mi történhetett? Európa megérett volna az integrációra? Aligha. Az sem valószínű, hogy Joschka Fischer volt német külügyminiszteren vagy a bukott alkotmány atyjának tartott Valéry Giscard D’Estaing-en kívül más szájára venné az Európai Egyesült Államok szóösszetételt. Inkább arról van szó, hogy a tagállami vezetők belátták, az EU-ban már nem nagyon van kiút a brüsszeli „diktátumok” elől, pláne, ha a pénzt is onnan remélik, különösen olyan válság idején, mint a mostani.
Így aztán néhány kiszóláson kívül csendben hajtják igába a fejüket, márpedig a gazdaságpolitikák koordinációját megteremtő hatos jogszabálycsomag vagy az állandó mentőmechanizmust lehetővé tevő alapszerződés-módosítás jóval súlyosabb kérdés, mint az, van-e az Európai Uniónak elnöke és külügyminisztere vagy sem.
