Egymást rántják a mélybe az euróövezet tagállamai?

Az aggodalmát Washingtonból Angela Merkel német kancellárnak kifejező Barack Obamán kívül talán már senki nem is kapta fel a fejét a figyelmeztetésre, az Európai Bizottság elnöke annyira jól belejött az elmúlt másfél évben a válságkommunikációba. Sorozatos dörgedelmei azonban utólag úgy tűnhetnek, mintha végig csak farkast kiáltott volna.

Egy azonban biztos: enélkül mintha semmi nem történne az Európai Unióban. Különösen, mióta a nagy európai integrációs és bővítési lelkesedés elhalt, a jelek szerint a tagállamoknak el kell jutniuk a szakadék szélére, hogy hajlandók legyenek legalább egy apró lépést tenni az ellenkező irányba.

2008 ősze óta jó párszor hitette el saját magával az unió elitje, hogy eljutott a mélypontra. Az, hogy utána rendre kiderült, mindig van lejjebb, paradox módon még dicsérete is lehet az európai egységnek: lám, a bajban is sikerült együtt maradnunk. A baj csak az, hogy az adósságválságra adott lépések ellenére mindig tovább mélyült az euróövezet válsága, és ma már egyáltalán nem távoli veszélyként emlegetik Brüsszelben a valutaunió összeomlását.

Vajon gyógyír az együttlét, vagy éppen egymást rángatják egyre mélyebbre az euróövezet tagállamai? Egyelőre az utóbbihoz áll közelebb a valutaunió, és a rendszeressé váló válságcsúcsok után sincs semmi jele annak, hogy végre nagyobb lépést sikerüljön tenni az ellenkező irányba. Így azonban félő, tíz éven belül nemhogy a bizottsági elnök dörgedelmeire nem fog senki felfigyelni, de nem is lesz már miről kríziskommunikálnia Brüsszelnek.