A franciákon a sor
Nemzetállamokban – különösen föderációknál – egy-egy helyhatósági, tartományi választás alaposan fel tudja borzolni az országos pártok idegeit. Az Európai Unióban újabban a tagállami voksolás vált ki hasonló reakciókat. (Ugyan ki gondolta volna tíz évvel ezelőtt, hogy Európa odafigyel majd a finnországi parlamenti választásra?) Arra persze mindig volt példa, hogy az élet egy kicsit megállt a nagyobb súlyú, befolyásosabb tagországok választásai előtt.
Az azonban új dolog, hogy egyetlen kis tagállam önmagában csekély súlyú parlamenti pártjának a nevét Európa-szerte megtanulják, lehetséges reakcióikat más tagok – netán uniós intézmények – körében is bekalkulálják. (Gondoljunk a holland kormányt kívülről támogató rasszista pártra.) Az meg egyenesen tabu volt, hogy egymás választási kampányaiba beavatkozzanak. Mára ide is eljutottunk. Egyelőre nem tudni, mi az igazság a Der Spiegel azon értesülése körül, hogy az EU egyes, konzvervatív vezetésű nagyobb tagállamainak kormányfői – köztük Merkel, Cameron és Rajoy – a múlt heti brüsszeli néppárti csúcson egyfajta egyeztetést tartottak a francia elnökválasztásra láthatóan kedvező előjelekkel készülő szocialista jelölt, Francois Holland feltartóztatására.
A német kormány hivatalosan cáfolja ezt. Az viszont tény, hogy Angela Merkel kancellár támogatást ígért Nicolas Sarkozy francia államfőnek. Ez valahol arra utal, hogy ha EU-szintű egységes politikai párt még nincs is, ám a nemzeti politikai pártok EU-szinten való egymás közötti szerveződése a korábbinál operatívabb szakaszt ért el, és kész új területekre is behatolni.
A kép teljességéhez tartozik, hogy Holland – akinek Sarkozy mellett a különösen délen népszerű szélsőjobboldali, nemzeti frontos Le Pen lány táborával is számolnia kell – maga dobott kesztyűt az EU jelenlegi politikai elitjének és még inkább Berlinnek. Egyebek között előre borítékolta, hogy megválasztása esetén kezdeményezni fogja a múlt héten aláírt fiskális paktum módosítását, külpolitikában pedig választási alapállása, hogy Sarkozy „kiárusítja” Franciaországot a német kormánynak, maga Sarkozy voltaképpen Merkel alárendeltje.
Minderre válaszul két reflex is megmozdult. Az egyik a tisztán pártpolitikai – néppárti, konzervatív –, amely kötelességének érezte támogatásáról biztosítani a „családhoz” tartozó küzdőt, jelen esetben Nicolas Sarkozyt. Ez még nem is anynyira szokatlan. De van egy másik vonal is. A most hivatalban lévő európai uniós politikai elit az elmúlt 2-3 évben megjárta a poklot, midőn igyekezett úrrá lenni a görög, euró- és egyéb válságokon. Sokaknál fájdalmas belpolitikai csatározások és mindenki számára tagállamok közötti, éjszakákba nyúló huzakodások eredménye mindaz, ahova az európai politika mostanra eljutott.
Az euró még mindig áll, Görögország is a helyén, sőt, általános vélemények szerint a válság három évvel ezelőtti kirobbanása óta az unió első számú vezetői a múlt héten még azt is megengedhették maguknak, hogy viszonylag hamar lezavart „unalmas” csúcsot tartsanak (ez a brüsszeli kódneve a viszonylag kevés izgalommal, konfliktussal járó problémamentes találkozóknak).
Semmi sem hiányzik ennek a körnek kevésbé, mint hogy belépjen egy új játékos, aki azonnal asztalt borít, és lezárt ügyeket nyit meg. Mindenki nyugalomra, konszolidációra vágyik. Holland ilyen szempontból jelent e körnek kihívást. Ezért a hirtelen támadt, szokatlanul nyílt politikai szolidaritás több fontos EU-tagország részéről a korábban korántsem annyira kedvelt Sarkozy iránt. Ami persze színtiszta beavatkozás a francia belügyekbe, és ismerve a franciák büszkeségét, könnyen éppen az ellenkező hatást érheti majd el. De hát egy kvázi politikai unióban egy választás már alig-alig (csak) nemzetállami ügy... A francia elnökválasztás esetében biztos nem az.
Fóris György, a Bruxinfo EU-szakértője -->
