Mellár: Fogolydilemmához hasonlít a kormány és az IMF ügye
A dolgok nem véletlenül alakultak így. A nemzetközi pénzügyi piacok ugyanis igen kedvezően fogadták a kormány megegyezési szándékát az Európai Unióval, és ennek megfelelően a forint folyamatosan erősödött január eleje óta mostanáig, a CDS-felár pedig jelentősen mérséklődött. Ez a helyzet igen megfelelő a magyar kormány számára, hiszen a külső nyomás jelentősen enyhült, újból lehetővé téve a piacról való finanszírozást (igaz, még mindig igen magas kamatok mellett). Így a költségvetés finanszírozása egészen az év végéig megoldhatónak látszik.
A jövő esztendőben pedig a világpiaci konjunktúra is javulhat, és a hazai vállalkozások is jelentősen növelhetik a kibocsátásukat. Aki időt nyer, életet nyer – szól a régi bölcsesség. Ha ki tudjuk bekkelni ezt az évet, akkor akár el is kerülhető az IMF-fel való egyezség – valószínűleg így okoskodik az Orbán-adminisztráció. Ezzel szemben az IMF negyedéves ellenőrző felülvizsgálata igen kellemetlen lenne, és jelentősen korlátozná a gazdaságpolitika mozgásterét, tehát megpróbálják elkerülni ezt az opciót.
A nagy kérdés persze az, vajon meg tudja-e tenni ezt az időhúzást a kormány, a megegyezésre való törekvés látszatának fenntartását, a hitelszerződés lebegtetését?
A piac nem jön rá, hogy mi is történik valójában, és nem fogja beárazni a „török mintájú” halogató politikát, nyomást gyakorolva ezzel a hazai gazdasági vezetésre? Az elmúlt napok azt mutatják, hogy bár a befektetők látják, mi is történik valójában, mégsem tudnak lényegesen változtatni, mert az komoly kockázatot jelentene számukra. Ha ugyanis a forint gyengülésére spekulálnának, és ezzel nyomást gyakorolnának, akkor a kormány felgyorsítaná a tárgyalásokat, megváltoztatva ezzel a várakozásokat, és így könnyen beragadhatnának a rossz pozíciókba.
A kialakult helyzet akár egy fogolydilemmához hasonló játékelméleti feladatként is felfogható. Ha bármelyik fél (EU–IMF, illetve a magyar kormány) bejelentené, hogy nem lesz megegyezés, az nyilván új helyzetet eredményezne, és a piac azt gyorsan beárazná (300 forint fölé gyengülő forint, 10 százalék fölé emelkedő kamatok).
Ebben az esetben a kormánynak nem lenne más választása, mint a gyors megegyezés és szakítás a nem konvencionális gazdaságpolitikával. De nem ez a helyzet, mert most egyik félnek sem érdeke, hogy a tárgyalásokat és a megegyezést meghiúsítsa. Az IMF (és az EU) nem teheti meg, hogy elzárkózzon a megegyezéstől, mert éppen az a fő küldetésük, hogy a stabilitást őrizzék, és ezért nem járulhatnak hozzá egy újabb válsággóc kialakításához. De a magyar államnak sem érdeke becsukni a kapukat, ellenkezőleg, neki a tárgyalások lebegtetése az elemi érdeke. Így tehát egy Nash-egyensúly alakul ki, amely azonban távolról sem Pareto-optimális.
Az optimális megoldás nyilván az volna mindkét fél számára, ha a megegyezés gyorsan végbe menne, de a rövid távú érdekeik megakadályozzák, hogy a megfelelő döntéseket meghozzák. A kialakult (Nash) egyensúly azért nem optimális, mert egyfelől bármilyen külső zavaró tényező hatására könnyen megbomolhat, hiszen a magyar gazdaság a hitelmegállapodás nélkül igen sebezhető. Másfelől pedig ez a helyzet hosszabb távon nem fenntartható, mert a 7-8 százalékos hozamok mellett kibocsátott állampapírok nem fenntartható pályát jelölnek, tehát záródik az adósságcsapda. Ugyanakkor viszont arra sem lehet számítani, hogy egy év elteltével majd a magyar tulajdonosi többségű vállalkozói kör olyan produktív és versenyképes lesz, hogy minden gond nélkül ki tudja termelni a szükséges többletforrásokat.
Mellár Tamás, a Pécsi Tudományegyetem tanára-->
