Brüsszeli amnézia
„Mi magunk írjuk az alkotmányunkat. Nincs szükségünk szamárvezetőre (…) Jól ismerjük a kéretlen elvtársi segítség természetrajzát, és felismerjük akkor is, ha nem váll-lapos egyenruhába, hanem jól szabott öltönybe bújik.” Az első kijelentést még január 20-án tette Olli Rehnnek, az Európai Bizottság pénzügyi biztosának szóvivője, a második idézet pedig Orbán Viktor kormányfő március 15-i beszédéből származik.
A helyzet azóta sokat változott, nemcsak Brüsszelben, hanem Budapesten is.
A logikusabb engedményt a magyar kormány vállalta, amely feltételezhetően kényszerből – engedve a piacok szorításának, belátva a 300-as határ közelében szédelgő forint és az elszálló állampapír-piaci hozamok jelentette veszélyeket – végül elfogadta a szamárvezetőt, és fancsali arccal, de belecsapott a brüsszeli „öltönyösök” tenyerébe. Ha ezt néhány hónappal korábban teszi, mindannyian sokkal olcsóbban megúsztuk volna – de legalább most, szemben az év elejével, nem a szakadék széléről fújt visszavonulót.
Az első látásra kevésbé érthető, de számunkra szerencsés lépés Brüsszel nevéhez fűződik, amely mostanra „elfeledkezett” néhány feltételről, sőt, már hisz a „becsszó, hogy elfogadjuk” típusú ígéretnek. Úgy tűnik, az Európai Bizottság eddigi keménykedése csak erődemonstráció, példastatuálás volt a többi tagállam előtt – vagy ahogy Csaba László professzor megfogalmazta korábban: hazánk volt az ideális beteg.
A neheze persze még csak most jön – remélhetőleg a kabinet most még korábban felismeri a korlátokat, és nem bocsátkozik felesleges szélmalomharcokba. Magyarul: úgy védi gazdasági érdekeinket, hogy közben nem téveszti szem elől az alapcélt. Minden rosszul sikerült manőver árát ugyanis mi fizetjük meg, telefonadóval, sárgacsekk-adóval – és csak reménykedhetünk, hogy végül maradunk ennyiben.
