Szabályozási dömping az EU-ban - Kihúz minket a kátyóból?
A paktum előírja, hogy a strukturális deficit ne haladja meg a GDP 0,5 százalékát. Vannak olyan tagországok az EU-ban, amelyekben megközelítőleg ilyenek az éves költségvetések. A tagországok túlnyomó többségében azonban a bevételekhez nem tudják úgy hozzárendelni a kiadásokat, hogy azokat a tárgyév során be is tudják tartani. A stabilitási kultúrával rendelkező országokban ilyenkor a kormány pótköltségvetést nyújt be a parlamentnek. Az átlátható közpénzügyeket ez biztosítja. Ez a rendszer automatikusan szabályozza a pótlólagos kiadásokat is.
Ebbe a rendszerbe nem fér bele semmiféle korrupció. De természetesen az sem, hogy az adóbevételeket jelentősen meghaladó kiadási tételek legyenek, akár szociális céllal is.
A globalizáció kiélezi a telephelyi versenyt, ami kikényszeríti az adóreformot. Jó konjunktúrájú időszakban ilyenkor a stabilitási kultúra jegyében több pénz marad az állampolgárnál, és így a költségvetés kiadási oldalának mérséklésével az állampolgár terhei is növelhetők. (Egy ilyen tízéves reform vezetett oda, hogy ma Németország az EU legversenyképesebb országa.)
A jelenlegi helyzetben az adósságfinanszírozás problémái kényszerítik ki a strukturális reformokat a stabilitási kultúrával nem rendelkező országokban is. Az igazi probléma így a reformok eredményeinek fenntarthatósága. Hiszen a nagy népszerűtlenségnek „örvendő”, jelentős társadalmi feszültséget eredményező megszorítások – amennyiben sikerül a gyakorlatban végrehajtani azokat – még növekedéshiányos időszakban is javítanak az államháztartási egyenlegen. De azt, hogy ez mennyire lesz fenntartható, ma még nem lehet garantálni. Már csak azért sem, mert előbb kell a strukturális reformokat végrehajtani, mint ahogy elindul a fenntartható növekedés.
Az, hogy ebben a válságban az eurózóna fiskális értelemben nem mélyült, az annak következménye is, hogy a stabilitási kultúra szempontjából az euró első tíz éve után is meglehetősen heterogén képet mutat a közös pénzt alkalmazó 17 ország, és természetesen az EU 27 tagállama is. A feladatot úgy is meg lehet fogalmazni, vajon a nemzeti politikai elitek ennek a finanszírozási válságnak a hatására megtanulják-e a stabilitási kultúrát. Ha feltételezhetjük, hogy a nemzetközi pénzpiacoknak a korábbi másfél-két évtizedben megszokott nagy likviditása hosszabb ideig nem tér vissza, akkor abban mindenesetre bízni lehet, hogy a külső finanszírozás belátható ideig nehezebb lesz. Ez önmagában kedvező a stabilitási kultúra fejlődése szempontjából. Az is kedvező, hogy a kreatív könyvelés lehetőségei beszűkülnek. A strukturális deficit mutatója önmagában szorosabb ellenőrzést tesz lehetővé.
Mégis, ha beindul a fenntartható gazdasági növekedés, sőt, még nagyszámú új munkahely is keletkezik, akkor – bár a stabil közpénzügyi helyzet kialakítása könnyebbé válik – fennállhat a veszélye annak, hogy a nemzeti politikai elitek kormányzati pozícióban lassan újra elkezdik saját hagyományaik szerint végezni közpénzügyi feladataikat. Ennek a valószínűségét nem szabad alábecsülni. (Külföldi szakértők „találtak” csaknem 500 millió eurónyi friss adóbevételt Görögországban. Ezt az adót a görög hatóságok is meg fogják találni?)
Ha az EU-integráció többkörössé válik, beleértve magát az eurózónát is, akkor ez a tanulási folyamat is látható lesz. Azaz létrejöhet az eurózónán belül egy olyan fiskálisan is mélyülő erős mag, amelyet fejlett és stabilitási kultúrával is rendelkező tagországok alkotnak. A többiek pedig különböző távolságban lesznek ettől az állapottól. Ha a mag gazdaságilag sikeres lesz, ez fogja igazán húzni a többieket a stabilitási kultúra napi életben való kiépülése felé. Ez lenne a szép jövő.
Rácz Margit, az MTA KRTK Világgazdasági Intézetének kutatási igazgatója -->
