A demokrácia a legrosszabb rendszer - az összes többit leszámítva
Massachusetts kormányzójaként Romney egy hozzáértő és mérsékelt konzervatív benyomását keltette. Ez a profil tette őt alkalmassá az adott állam szavazói szemében. Az előválasztásokat azonban a pártjának jobb széle uralta, ezért a politikus keményen dolgozott, hogy megszabaduljon a „mérsékelt” címkétől, amihez nagyon konzervatív álláspontokat tett magáévá. A jelöltség immár vélelmezhető elnyerése után most vissza kell térnie a politikai centrumba, ahol a szavazók többsége fellelhető.
Adódik tehát a kérdés, hogy ki is valójában az igazi Mitt Romney, és miként tudják megítélni a két jelöltet a választók? Obama már bizonyított, bár sokaknak csalódást okozott, akik 2008-ban rá szavaztak.
Támogatói azzal érvelnek, hogy alkalmazkodnia kellett két folyamatban lévő háborúhoz és az 1930-as évek óta legsúlyosabb recesszióhoz, ráadásul a 2010-es félidei választások után egy vele szemben ellenséges, republikánusok által uralt képviselőház blokkolta a kezdeményezéseit. A vitában Romney nyilván felmutatja Obama korai, még mindig be nem váltott ígéreteit. A mostani elnök ugyanakkor köpönyegforgatónak minősíti ellenfelét, aki a pillanatnak (és a mindenkori hallgatóságának) megfelelően váltogatja álláspontját.
A 2000-es választási kampányában George W. Bush – emlékezetes módon – „együttérző konzervativizmust” és visszafogott külpolitikát ígért. Ettől messzire eltávolodott, amikor elhatározta, hogy megtámadja Irakot. Hasonlóan járt el annak idején Woodrow Wilson és Lyndon Johnson elnök: mindketten a béke ígéretével folytattak kampányt, a megválasztásuk után röviddel azonban háborúba vitték Amerikát.
Vajon az ilyen, választások utáni kurzusváltásokkal gúnyt űznek a demokráciából? Miként tud egy szavazó intelligens módon dönteni, ha a kampányokat gondosan koreografálják és ügyesen promocionálják?
A vezetéselmélet szakértői azt ajánlják, hogy ne a vezetők politikai ígéreteire összpontosítsunk, hanem az érzelmi intelligenciájukra – önuralmukra és arra a képességükre, hogy másoknak kezet nyújtsanak. Ellentétben azzal a nézettel, hogy az érzelmek zavarhatják a tiszta gondolkodást, azok megértése és szabályozása valójában sokkal hatékonyabb gondolkodáshoz vezethet. Az amerikai legfelső bíróság egykori tagja, Oliver Wendell Holmes egy találkozása után azt mondta Franklin D. Rooseveltről: „másodosztályú intellektussal, de első osztályú temperamentummal bír”. Azzal a legtöbb történész is egyetérthet, Roosevelt vezetői sikerei inkább a jó természetére, semmint az elemzőképességeire vezethetők vissza.
Pszichológusok több mint egy évszázadon át kínlódtak az intelligencia fogalmával és annak mérési módjával. Az általános IQ-tesztek többnyire verbális és térbeli ügyesség révén mérik az intelligenciaszintet. Az elért eredmény azonban mindössze 10–20 százalékban határozza meg, hogy ki mennyire lesz sikeres az életben. Bár arról eltérően vélekednek a szakértők, hogy a többi 80 százalékból mennyi tudható be az érzelmi intelligenciának, abban általában egyetértenek, hogy ez egy fontos és megtanulható készség, amely gyarapszik a korral és a tapasztalatokkal, és amelynek az egyes emberek eltérő mértékben vannak a birtokában.
A vezetők keményen dolgoznak, hogy a róluk a közvéleményben kialakult képet menedzseljék, ami ugyanolyan érzelmi fegyelmet és készséget kíván, mint amivel a sikeres színészek rendelkeznek. A Hollywoodban szerzett tapasztalatok jól szolgálták Ronald Reagan amerikai elnököt. Roosevelt is mestere volt a róla kialakult image menedzselésének: a polióvírus által megnyomorított lábakon járás nehézségei és fájdalma ellenére megőrizte derűs külsejét, miközben elkerülte, hogy tolószékében lefényképezzék.
Akár felfogják, akár nem, a vezetők mindig küldenek magukról jelzéseket. Az érzelmi intelligencia magában hordozza e jelzések tudatosítását, ellenőrzését és azt az önfegyelmet, amellyel megelőzhetők a személyes lélektani okokból kiinduló politikai torzulások. Ha az emocionális intelligencia nem hiteles, arra előbb-utóbb mások is rájönnek. Richard Nixon például erős volt a felismerőkészségeket illetően, de gyenge volt az érzelmi intelligenciában. Képes volt stratégiai alapokra helyezni a külpolitikát, de kevéssé tudta ellenőrzés alatt tartani a személyes bizonytalanságait, ami végül a bukásához vezetett.
Bush fel tudott mutatni érzelmi intelligenciát az élete közepén, amikor úrrá tudott lenni az alkoholproblémáján, és bátorságot tanúsítva kitartott a népszerűtlen politikai lépések mellett. A kitartás azonban egy ponton érzelmi makacsságba megy át. Mint korábban Wilson, Bush is makacs ragaszkodást tanúsított a saját víziója iránt, ami megakadályozta a tanulásban és az alkalmazkodásban. Így az a rugalmasság, amit Obama és Romney tanúsít, talán nem is olyan rossz minőségi jellemző egy elnök számára.
Egy elhúzódó kampány megpróbáltatásai révén a választók némi támponthoz jutnak az állóképesség és az önfegyelem megítélésében. A legfontosabb útmutató azonban a jelöltek életútja lehet. A kifinomult választók maguk is elég intelligensek érzelmileg ahhoz, hogy felkészülten fogadják a meglepetéseket. Ha a jelöltjük csalódást okoz – mint ahogy fog –, akkor észben tartják, hogy a demokrácia a legrosszabb rendszer – az összes többit leszámítva.
Copyright: Project Syndicate, 2012.
www.project-syndicate.org
