10-15 év őszintétlenségéért most kell megfizetni a számlát

Legkésőbb az alkotmányos szerződés 2005-ös franciaországi és hollandiai leszavazása óta tényszerűen is tudni lehetett, hogy növekvő szakadék van a fejlett európai demokráciákat vezető politikai elit és az általuk vezetettnek hitt néptömegek között. (A két népszavazáson valamennyi fontosabb parlamenti párt – kormányzati és ellenzéki oldalon egyaránt – a szerződés ratifikációjára szólította fel a választókat.) A politikai intézményekkel szembeni bizalmatlanság éppen a sorsdöntő időkben egyre kiszámíthatatlanabbá teszi azt a játékteret, amelyben a válságot menedzselni kellene.

Még északon is így van ez: a legjobban Angela Merkel német kancellár uralja a politikai terepet, és egyelőre korlátok között tartja a potenciális ellenzőket, de a finnek, hollandok, sőt helyenként még a józan svédek is (igaz, ők eurózónán kívülről) a politikai fő áramlatot sakkban tartó, netán zsaroló „alternatív” mozgalmak, pártkezdemények követeléseinek behódolva tudnak csak boldogulni. És náluk még mindig jobb a helyzet, mit délen, ahol Görögország már-már a polgárháború szélén áll, Portugáliában az elutasítás és az indulat közvetlenül a felszín alatt fortyog, spanyol honban viszont voltaképpen már kizúdulni látszik, egyelőre csak az utcákra, de a Financial Times hétvégi elemzése szerint könnyen a Franco-diktatúrát követő új rend alapjait is végzetesen kikezdheti. Különösen fontos jellemzője szinte mindegyik esetnek, hogy az indulatok a kormányon jellemzően egymást váltó politikai elit egésze ellen irányul. Kialakítva egy olyan fura helyzetet, amelyben az emberek voltaképpen nem a rendszert akarnák megváltoztatni (viszonylag ritka a vegytisztán antikapitalista, valóban forradalmi ízű megnyilvánulás), csak a parlamentet jelenleg uraló főbb pártoktól szeretnének megszabadulni, és valamilyen új, tiszta erő és tiszta mozgalom megjelenését várják.

A spanyolországi helyzet az igazi tankönyvi példája mindennek. Egy alig fél éve még abszolút többséget szerzett kormánnyal szemben ma állandósult az országban az utcai demonstráció, amelynek résztvevői azonban igazából a fél éve kiebrudalt szocialistákat sem szeretnék viszontlátni. Valami mást szeretnének. Maguk sem tudják, hogy mit, csak azt, hogy szerintük mindkét nagy politikai erő becsapta őket, miközben a hatalmat mindenkor megtestesítők állítólag korrupciók és összefonódások szövevényes hálózatával őrzik és élvezik pillanatnyi pozícióikat. Lehet, hogy ez így volt öt éve is meg tíz éve is, de akkor viszonylagos konjunktúra és prosperitás volt, jutott hát belőle valamennyi mindenkinek, így eltűrték azt is, aki az átlagnál többet nyúlt le a maga számára. Most azonban a szükségben az utca toleranciája is nullára zuhant. Ezt viszont a politika vagy nem érti, vagy nincs eszköze rá, hogy kezelje valamiképpen, hiszen maga is szűkös helyzetben van.
Mindez együtt pedig egy még súlyosabb veszélyre hívja fel a figyelmet. Abban mostanra már-már közmegegyezés alakult ki, hogy a jelenlegi pénzügyi-gazdasági válság egyik oka a rendszerhibás euró tökéletlen – válságban adekvát válaszra képtelen – működése volt. A spanyol példa most még egy beépített bombára is felhívja a figyelmet: arra, hogy a napjaink európai gazdaságpolitikáját vezényelni és eladni hivatott politikai vezetés maga is súlyos rendszerhibákkal terhelt. Tíz-tizenöt év (ha ugyan nem évtizedek) őszintétlenségéért, hiányos, sokszor félrevezető tájékoztatásáért most kell megfizetni a számlát. Pont akkor, amikor a kölcsönös bizalom mindennél fontosabb feltétele lenne annak, hogy a fájdalmas európai reformokból tényleg lehessen valami. Amivel a válság alkalmasint minden korábbinál kritikusabb szakaszába is léphet.