Szomorú magyar gazdaság - Már nem tudunk hinni a fordulatban?

A gazdaságok állapotának jellemzésére ritkán használunk érzelmeket, hangulatokat lefestő kifejezéseket. Azt szokás gondolni, hogy a gazdasági folyamatok „objektívek” – végső soron a kereslet és kínálat szabályszerűségei magyarázzák, hogy miért nő vagy csökken a termelés, erősödik vagy gyengül a tőkebeáramlás, emelkedik vagy esik a foglalkoztatás. Azt is tudjuk azonban, hogy ezeket az objektívnek látszó folyamatokat jórészt várakozásaink alakítják. Ha a fogyasztók derűlátók, akkor ez abban is megjelenik, hogy könnyebben szánják rá magukat új lakás, autó vásárlására, sőt nagyobb eséllyel vesznek fel hitelt is erre. Ha viszont pesszimisták, akkor kevesebbet fogyasztanak, inkább megtakarításaikat növelik. Hasonló mondható a vállalatok beruházásairól is.

Sokszor nehéz persze megmondani, hol a határ a racionális óvatosság és a túlzott pesszimizmus, illetve a józan derűlátás és a felelőtlen, túlzott optimizmus között. Mi több ami tegnap még józan mérlegelés alapján célszerűnek látszódott, az ma, válság sújtotta időben már felelőtlennek, megalapozatlannak tűnhet. Éppen ez jelent különös nehézséget a válságkezelésben: úgy kellene orvosolni a korábban felhalmozott egyensúlytalanságokat, hogy közben a gazdasági szereplők véleménye, percepciója ne váljon túlzottan negatívvá. Ellenkező esetben a pesszimista várakozások önsorsrontó módon kezdenek működni recessziós spirált okozva. Jövedelmi, foglalkoztatási kilátásaik bizonytalansága miatt a fogyasztók a korábbinál kevesebbet fogyasztanak, a termékeik iránti kereslet csökkenése miatt pedig a cégek beruházása is kevesebb, mint korábban.

Milyen ma a magyar gazdasági szereplők véleménye gazdaságunk kilátásairól? Derűlátónak aligha nevezhető. Beruházási rátánk folyamatosan csökken, és hosszú ideje több a felszámolásra ítélt cégek száma az újonnan piacra lépőkénél. Nem nő a lakossági reáljövedelem, és csökken a lakosság fogyasztási kiadásainak reálértéke is. A háztartások pesszimizmusa miatt a lakosság hitelfelvételi hajlandósága is mélyponton van, vagyis a hitelezés élénkülésének már nem csupán a pénzügyi szektor kínálta szigorú hitelkondíciók szabnak gátat.

Gazdaságunk érzelmi állapota valójában sokkal rosszabb, mint azt az objektív mutatók indokolnák. Van ugyanis több olyan fejlemény, melynek akár örülni is lehetne. Először is nem vonják meg tőlünk az uniós fejlesztési forrásokat, melyek meghatározók az állami beruházások szempontjából. Ráadásul úgy tűnik, e források felhasználásának dinamikája határozottan javult az utóbbi időben. Jó hír az is, hogy jó eséllyel megindulnak az IMF-fel és az illetékes európai intézményekkel a régóta várt hiteltárgyalások, melyek pozitív végkimenetele egyfelől közvetlenül csökkentheti a magyar államháztartás finanszírozásának költségeit, másfelől közvetve pozitív jelt ad a potenciális befektetőknek is: Magyarország fenntartható gazdasági pályán halad, ismét vonzó befektetési célpont.

De számos szakpolitikai pozitívumot láthatunk a részleges foglalkoztatáspolitikai fordulatban is, amely ezúttal éppen azok foglalkoztatási költségét kívánja csökkenteni, akiknek az állása vagy remélt munkahelye egyre nagyobb veszélybe került a megelőző két évben

Az a benyomásunk keletkezhet, hogy a gazdaságpolitika ismét kezd szakpolitikai karaktert mutatni, amelyben a szimbolikus, illetve a hatalmi politizálási szempontok másodlagosak. Ennek szinte mindannyian örülhetnénk, hiszen ennek köszönhetően lemorzsolódhatnak azok a kockázati felárak, amelyeket közvetve vagy közvetlenül a magyar gazdaság valamennyi szereplője fizetett az elmúlt hónapokban. A kérdés csak az: tudunk-e hinni a fordulatban, vagy már túlságosan pesszimistákká lettünk?