Roubini minden eddiginél sötétebb jóslattal állt elő
Július óta szárnyalnak a piacok: a befektetők abban reménykednek, hogy a globális gazdasági és geopolitikai kilátások nem fognak romlani, ha pedig mégis, akkor a jegybanki vezetők a likviditásinjekció és a mennyiségi lazítás új hullámait indítják el. A piacoknak nem csak a jó hírek adtak lendületet: jónak számítottak a rossz hírek is, mert növelték a valószínűségét annak, hogy a tűzoltó szerepében színre lépnek a jegybankárok, és pénzt öntenek a piacokra.
De azok a piacok, amelyek a jó és a rossz hírekre egyaránt emelkednek, nem tekinthetők stabilnak. Ha romlik a gazdaság állapota, és a politikusok hatékony fellépésébe vetett bizalom megcsappan, akkor rendre visszatérnek a kockázatokkal szembeni ódzkodással járó időszakok. Az euróövezetben eufória követte az Európai Központi Bank (EKB) döntését a nehéz helyzetben lévő országok kötvényeinek korlátlan felvásárlásáról. A lépés azonban nem változtatta meg a játszma kimenetelét, csupán időhöz juttatta a politikusokat, hogy életbe léptethessék a válság megoldásához szükséges intézkedéseket. A kihívások ijesztőek.
A fiskális konszolidáció és a hitelszűke miatt mélyül a recesszió. Az euróövezeti bankrendszer és az államadósság-piac balkanizálódása miatt a bankunió, a fiskális unió és a gazdasági unió létrehozása egyre nehezebbé válik – csakúgy, mint a növekedés, a külső egyensúly és a versenyképesség helyreállítását célzó makrogazdasági politika folytatása.
Az EKB által nyújtott támogatás ráadásul feltételes. A Bundesbank – és a „belső mag” néhány másik központi bankjának – héjáit ugyanis aggasztja az EKB-nak adott, nyílt végű felhatalmazás, ezért szigorú feltételek betartását kényszerítették ki a programban részt vevő országokkal szemben. Amennyiben ennek nem tesznek eleget, a kötvényvásárlás bármikor leállítható.
A helyzetet súlyosbítja, hogy Görögország már 2013-ban kiléphet az eurózónából, még mielőtt Spanyolország és Olaszország körül felépülne a védelem. Spanyolország pedig – csakúgy, mint Görögország –
recessziós spirálba került, ezért szükségessé válhat számára a „trojka” (az EKB, az Európai Bizottság és az IMF) teljes körű mentőakciója.
Nem csoda tehát, hogy Németország, amely politikailag képtelen további erőforrásokat ezekre a célokra előteremteni, a mentőakciók lebonyolítását az EKB-hoz szervezte ki, a frankfurti jegybank ugyanis az egyetlen intézmény, amely meg tudja kerülni a demokratikusan választott parlamenteket. Önmagában a likviditásteremtés – a növekedést támogató gazdaságpolitika nélkül – csak elodázhatja, de nem előzheti meg a monetáris unió szétesését, ami felszámolja a kereskedelmi és a gazdasági unió maradványait, és végül az egységes belső piac teljes lerombolásához vezet.
Az Egyesült Államokban is szerény a növekedés, az idei második fél évben sem várható a január–júniusi 1,6 százalékot meghaladó ütem. Emellett további politikai belharcokra lehet számítani a költségvetés és az adósságplafon körül, továbbá újabb leminősítés is fenyeget – függetlenül attól, hogy Barack Obamát újraválasztják-e novemberben.
Kínában egyre valószínűbb a „hard landing”; a befektetési, a nettó export zsugorodik, miközben a fogyasztás serkentését célzó reformokat felfüggesztették. Ahogy Európában és az USA-ban, a legrosszabbat Kínában is monetáris, fiskális és hitelezésösztönző intézkedésekkel lehet elodázni 2012-ben.
A „hard landing” így várhatóan áttolódik 2013-ra, amikorra a fiskális ösztönzés hatása elmúlik, a nemteljesítő hitelek állománya nő, az elhibázott beruházások miatt megugrik a csődök száma, a tartományok adóssága pedig kezelhetetlenné válik. A hivatalba lépő új vezérkar óvatossága miatt a reformok lelassulnak, ami fokozza a társadalmi és a politikai elégedetlenség kockázatát.
Eközben Brazília, India, Oroszország és más feljövő gazdaságok ugyanazt a játszmát játsszák. Több közülük elmulasztotta a kiigazítást, sokan halogatták a magánszektor kiterjesztéséhez és a termelékenység emeléséhez szükséges reformok végrehajtását, államkapitalizmus-modelljük pedig hamarosan elér lehetőségeinek határaihoz.
Hasonló bizonytalanság tapasztalható a geopolitika szintjén is. A vezető világhatalmak tárgyalásokkal és szankciókkal próbálják leállítani az iráni atomfegyver-fejlesztést. Irán azonban húzza az időt, és reménykedik, hogy eléri a pontot, ahol immúnissá válhat. 2013-ban az iráni atomprogramot – tévesen vagy helyesen – a létezését fenyegető veszélynek tekintő Izrael és/vagy az Irán megfékezését addig elutasító USA katonai csapásra szánhatja el magát, ami háborúhoz és egekbe szökő olajárakhoz vezetne.
Mindezért végeredményben a gyenge kormányok okolhatók. A demokráciákban az időközönkénti választások rövid távra szóló politikai döntésekhez vezetnek. Az autokrata rezsimek – mint Kína és Oroszország – vezetői pedig vonakodnak olyan reformokat bevezetni, amelyekkel korlátozni lehetne a beágyazódott lobbik és érdekcsoportok tevékenységét.
Miközben azonban mindenki görgeti maga előtt a problémákat, azok egyre súlyosabbá válnak. A nagyobb feltörekvő és a fejlett gazdaságok egyaránt betonfal felé tartanak. A politikusok választhatják az ütközést, de megmutathatják azt is, hogy miként lehet a falat biztonságosan lebontani.
Copyright: Project Syndicate, 2012. www.project-syndicate.org
