Bankadó és dafkepolitika
Orbán Viktor korábban kifejtette azt is, hogy a bankadó megtartása nem veti vissza a magyar gazdaságot, hiszen hitelezés amúgy sincs, csak tőkekivonás. Rogán Antaltól a szokásos érveket hallottuk újra – ha választani kell, hogy kire rójuk a terheket, a lakosságra vagy a bankokra, akkor az utóbbiakra voksolunk –, fűszerezve azzal a megjegyzéssel, miszerint a Bankszövetséggel kötött megállapodás felrúgása nem kellene, hogy mélyen érintse az egyoldalú szerződésmódosításokban eléggé jártas bankokat.
A kritikára a magyarországi bankok többsége rászolgált. Mérsékelten konzervatív – visszatekintve alkalmanként egyenesen ostobának tűnő – hitelezési gyakorlatuk miatt elkönyvelt veszteségeik egy részét valóban az ügyfeleikre hárították. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a végtörlesztés sem volt elegánsabb, mint az egyoldalú szerződésmódosítások; arról nem is beszélve, hogy a végtörlesztők körében elmaradt vagyonosodási vizsgálatokkal is fokozható lett volna az adóbeszedés hatékonysága. De nem akarok tippeket adni a harmadik Matolcsy-csomaghoz.)
Mintha azonban elfelejtettük volna, hogy hitelezés a rendszer egészséges működésének is része. Hitel nélkül félő, hogy a vállalkozások egy része az amortizáció pótlására sem képes. És amíg az egyetlen nagy, magyar, nemzeti bank a Magyar Nemzeti Bank, addig hiába lengetünk levedlett kígyóbőrt a páncélszekrény ajtaja előtt, a hitelezési hajlandóság attól nem fog visszatérni.
A másik oldalról nézve: a passzív bankműveletekhez – például a számlavezetéshez – kisebb hálózat is elég, ne csodálkozzunk majd, ha 2013-ban újabb fiókbezárási hullám következik. De legalább kevesebb bankár vesz földet.
