Euróövezet: a legfontosabb teendők 2013-ban

Van Rompuy jelentése alapvető kérdést vet fel: milyen tényezők akadályozzák az euróövezetet abban, hogy mindenki óhajának megfelelően működjék? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához mindenekelőtt össze kell vetni az euró első évtizedében – 1999–2009 között – tapasztalt dinamikát azzal, ami a válsággal terhelt utóbbi három évben történt.
Az euróövezet kezdetben látszólag úgy működött, mint egy valódi valutaunió: gyorsult a tőkepiacok integrálódása, az országok közötti gazdasági tevékenység, és csökkentek az egy főre eső jövedelmek tekintetében meglévő különbségek. Eltérően azonban egy olyan, teljes valutauniótól, mint amilyen az Egyesült Államokban működik, az euróövezet tagországai megtartották teljes pénzügyi szuverenitásukat, abban az értelemben, hogy a makrogazdasági politika összes eszközéről önállóan rendelkeztek.

Külső kényszerítő körülmények nélkül a magán- és a közkiadások gyorsuló ütemben növekedtek az euróövezet perifériájának több országában, a bérek emelkedésének üteme pedig gyorsabb volt, mint a termelékenység javulásáé.

A szóban forgó országok folyó fizetési mérlege hiányt mutatott, miközben az észak-európai tagállamok többleteket halmoztak fel, ami világosan mutatta a versenyképességben meglévő, növekvő szakadékot.
Egy igazi valutaunióban, ahol működik a gazdagságtranszfer és hatnak az automatikus stabilizátorok, az efféle eltérések nem okoznak problémát. Mivel az euróövezet egésze viszonylag stabil fizetésimérleg-pozíciókat tudott felmutatni, a térség vezetői nem látták előre azokat a kockázatokat, amelyeket a versenyképességben meglévő különbségek növekedése hordozott magában. Ennek megfelelően alábecsülték a veszélyt, amelyet egyes országok államadósságának jelentős növekedése támasztott.
Volt tehát tíz év, amikor az észak-déli jövedelemtranszfer és a hitelezés révén finanszírozni lehetett a túlzott aggregált kereslet kielégítését. Emiatt az euróövezet viszonylag stabilnak látszott; az euró első évtizede éve során a 10 éves lejáratú államkötvények kamatai közötti eltérések csaknem eltűntek.

A globális pénzügyi válság azonban egy csapásra nyilvánvalóvá tette az euróövezet alapvető gyengeségeit. A válság közepette a nemzetközi szervezetek – az IMF és a G-20 csoport – arra bátorították a vergődő országokat, hogy folytassanak laza fiskális politikát, amivel csak súlyosbították a problémát.

A pénzügyi befektetők hamarosan rájöttek, hogy több ország esetében alábecsülték a kockázatokat. A kamatok emelkedni kezdtek, egyes országok – Portugália, Görögország és Írország – esetében fenntarthatatlan szintig. Az aggregált kereslet zsugorodása az import visszaeséséhez vezetett, a magasabb kamatok, a megcsappant közkiadások, az adóemelések és a bérdefláció kombinációja pedig növelte a munkanélküliséget és recessziót idézett elő.

Normál viszonyok között a fiskális szempontból egészséges gazdaságokhoz viszonyított árcsökkenés erősíti az exportot és csökkenti a folyómérleg-hiányt. Az euróválság során azonban az árak merevsége oda vezetett, hogy az adós országokban az infláció gyorsabban növekedett, mint a hitelezőknél, ami még fájdalmasabbá tette a kiigazítást.
Van Rompuy jelentése éppen ebben a kontextusban számít kulcsfontosságúnak. Vázolja ugyanis azokat a viszonyokat, amelyek „garantálják a konvergenciának azt a minimális szintjét”, amely elengedhetetlen a közös pénzt használó blokk hatékony működéséhez. A jelentés külön kiemeli két, alapvető jelentőségű kötelezettségvállalás szükségességét.

Először is, az euróövezet kormányainak be kell vezetniük az árak és bérek rugalmasságát fokozó reformokat, amelyeknek a verseny élénkítésén, a munkaerő és tőke tagországok közötti mobilitása ösztönzésén kell alapulniuk. Másodszor – bármilyen kényes –, szükség van a periféria országaiba irányuló vagyon-_transzferre is.

A politikai akadályok leküzdése érdekében az euróövezet vezetőinek ki kell alakítaniuk egy korlátozott „fiskális kapacitást”, aminek egy „közös, bár korlátozott sokk-elnyelő funkciót” kell ellátnia. Ennek kellene hozzájárulnia az ország-specifikus megrázkódtatások tompításához és a problémák tovaterjedésének megelőzéséhez. E mechanizmus révén kellene pénzügyi támogatást nyújtani szerkezeti reformok végrehajtásához, „korlátozott, átmeneti jellegű, rugalmas és célzott pénzügyi ösztönzők formájában”.

Van Rompuy minimális javaslata elégtelen lehet, mert a valutaunióknak rendelkezniük kell a szegényebb régiókba irányuló állandó transzfer mechanizmusával. Az EU költségvetésének elő kellene segítenie ezt a transzfert, mégpedig a strukturális alapok használata révén. Aszimmetrikus sokkhatások ellen ugyanakkor adó-transzfert kellene automatikus stabilizátorként bevetni. Ilyen reformok végrehajtásához egy politikailag sokkal integráltabb euróövezetre lenne szükség. Ennek a felismerése lesz Európa vezetői számára a legnagyobb kihívás 2013-ban.

Copyright: Project Syndicate, 2013.
www.project-syndicate.org