Ki fizeti meg a válság árát?

Adóemigránsok – Európa nyugati felén így hívják azon módosabb polgárokat, akik azért választanak új lakhelyet vagy éppen új állampolgárságot, hogy saját hazájuk túlzottnak ítélt adóterheit kikerüljék. Nemrégiben Gérard Depardieu jelentette be, hogy átköltözik Belgiumba, mert ami sok, az sok. Tegnap pedig már arról érkezett hír, hogy Putyin elnöktől megkapta az orosz állampolgárságot is. Az ismert francia színész azért sokallt be, mert a szocialista kormány az évi egymillió eurónál többet keresőkre 75 százalékos adót kívánt kivetni, ezen összeg felett. Mint kiderült, szabálytalanul, így az ottani alkotmánybíróság nemet mondott ezen akcióra. Obama elnök viszont csatát nyert az Egyesült Államokban. Kellett némi kompromisszum, de elérte, hogy az amerikai gazdagok többet fognak adózni.

Magyarország más irányba halad. Itt a korábbiaknál kevesebbet fizetnek a magasabb keresetűek, az idén általánossá váló 16 százalékos egykulcsos adónak köszönhetően. Az új adórendszer indoka az egyszerűsítés volt, és hogy aki többet keres, az bizonyára több értéket állít elő, s ezért megérdemli a nagyobb jövedelmet is. S mivel több pénz marad náluk, tőlük remélhetők új munkahelyek, a gazdaság felpörgetése.
Ebben is van valami, bár az elmúlt egy évben, amióta ez az adózás létezik, nem igazolódtak a remények. De majd a második évben.
Ez is nehezen képzelhető el. Leginkább a válság miatt. Ha nincs piac, hiába van pénz, nincs miért fejleszteni. Illetve talán lenne, hiszen azt szokták mondani, hogy a jövőbe kell beruházni. De ez is inkább szöveg. Csak az tud a jövőbe fektetni, aki valami perspektívát lát, aki bízik magában s környezetében, aki egyszerre tud szárnyalni és a valóság talaján állni. A magyar vállalkozókra – tisztelet a kivételnek – most ez nem jellemző. Vagy egyik, vagy másik hiányzik. A legnagyobb gondot manapság a totális bizalmatlanság jelenti.

Ilyen állapotban kicsi az esély arra, hogy az adó kedvezményezettjei megnyert forintjaikat visszaforgatnák a vállalkozásba. Inkább tartalékolnak, felhalmoznak, sőt, nem is olyan régen nálunk is megfigyelhető volt a pénzek külföldre menekítése. Csak itt nem adózási okokból, inkább a kiszámíthatatlanság miatt. Ha nincs ad-hoc törvénygyártás, néha visszamenőleges hatállyal, talán máshogy alakul a helyzet. De a válság miatti piacbeszűkülés akkor is kétségessé tette volna az ilyen irányú adócsökkentés hatásosságát.

Az igazi baj mégis az, hogy miközben az adókedvezményezettek kivárnak, a középosztály jó része elkezdett lefelé csúszni. A cégek kevesebb emberrel próbálják az elhúzódó krízist túlélni. Akinek volt tartaléka, már felélte, vagy feléli. Az elszegényedés milliókat érint. Még nem látszik, micsoda társadalmi bajok következnek majd ebből. De már sejthető: nélkülözés, éhezés, megélhetési bűnözés.

Jó, ne fessük az ördögöt a falra. De a figyelmeztető jelek egyértelműek. Franciaországban túlzásba estek a 75 százalékos adóval. Pedig 2011-ben még 16 ismert francia üzletember kérte arra a kormányt, vessen ki nagyobb adót a magas jövedelmekre. Igaz, nem 75 százalékra gondoltak. Őket is megelőzve a világ egyik leggazdagabb amerikai üzletembere, Warren Buffet hasonlóra bíztatta az Obama-kormányt. A válságban erőteljesebb lett a társadalmi szolidaritás a gazdagok körében. Külföldön, legalábbis. Ők ugyanis – még ha veszítenek is vagyonukból – nagyobb csapás nélkül túlélik a krízis éveit. Nemcsak vagyonuk mérete, de érdekérvényesítő képességük is nagyobb. Válságban a szegények szenvednek igazán. S mivel e tábor többmilliósra bővült, e folyamat a gazdaságot is korlátozhatja. Tehát ha másért nem, üzleti megfontolásból is érdemes lenne beállni az európai sorba, azaz válságban fizessenek többet a gazdagok. S ha fellendülés lesz, (talán) az egykulcsos adó is szóba jöhet.