Adóztatási igazság, ha az, aki többet élvez, többet is fizet

„A léha életmód és pazarlás megadóztatása nem mondható károsnak és adóztatási igazság, szociális kiegyenlítés rejlik abban, ha az, aki többet élvez, többet is fizet” – írja Mahler Sándor az 1929-ben megjelent, Szterényi József báró által főszerkesztett Közgazdasági Enciklopédia fényűzési adóról szóló szócikkében. A kiváló tanulmány jó szívvel ajánlható az NGM munkatársainak, akiknek a miniszterelnök már nyilván kiadta házi feladatul a luxusadó tervének kidolgozását. Akadnak persze olyan passzusok, amelyeken gyorsan túl kell lépniük. Ilyen például az, amelyik arról szól, hogy mikor indokolt a fényűzési adó bevezetése: „rendkívüli pénzszükséglet idejében, amikor a jövedelmi adó már nem fokozható, az általános fogyasztási adónak és a nem fényűzési tárgyakra rótt, belső és külső fogyasztási adóknak emelésénél helyesebb a fényűzést és a jómódú költekezést adóztatni”.

A gazdaságfilozófiai alapoktól függetlenül az új luxusadóval kapcsolatban – legyen az akár új áfakulcs, akár más koncepció – a legfontosabb kérdés ugyanaz lesz, amely már a múlt század 20-as éveiben is a leginkább problematikus volt: vajon mi számít luxusnak? Tanulságos végigolvasni az 1920. évi XVI. törvénycikk 5.§-át, amely 34 pontba szedve sorolja fel a fényűzési tárgyakat. Van, ami értéktől függetlenül luxusnak minősült (mint a „személyszállításra szolgáló és motorerővel hajtott szárzaföldi, vízi és légi járművek”), mások csak valamely ár fölött számítottak annak (például legyezők, sétabotok, napernyők). Valószínűleg ehhez a hagyományhoz csatlakozik majd az új magyar luxusadótörvény is. Reméljük, hogy a tervezet a szokásosnál nagyobb „műgonddal” készül majd el, és az előkészítés során szem előtt tartják Mahler Sándor bő 80 éves tanácsait: „a fényűzési adó tárgyainak megválasztásánál gonddal, szervezésénél mérséklettel kell eljárni. A fényűzési adó nem válhatik üldözéssé és nem szabad megsebeznie a termelést.”