Új növekedési modellek
A davosi Világgazdasági Fórumon bemutatott, Új Növekedési Modellek címet viselő jelentés – amelyet a Nobel-díjas közgazdász, Michael Spence és számos kiváló szakértő állított össze – a jelenleg uralkodó irányvonal hiányosságait tárja fel. A jelentés egyben fel is szólította a világ politikai döntéshozóit, hogy olyan új növekedési modell mellett kötelezzék el magukat, amely az inkluzív növekedést, a fenntarthatóságot és egyben a prosperitást mozdítja elő.
A világ jelenlegi növekedési pályájával kapcsolatos problémákat számos elemzés mutatta már be. A bolygónk recseg-ropog a gyorsan növekvő és egyre nagyobb mértékben fogyasztásvezérelt emberi népesség alatt.
Továbbá a szegénység csökkentésében elért jelentős eredmények ellenére – ami jórészt az elmúlt három évtized példátlan kínai növekedésének köszönhető – világszerte növekszik az egyenlőtlenség mértéke. Emellett az egyes országok számos kihívással néznek szembe, kezdve például az élelmiszerbiztonságtól a pénzügyi rendszerek reformjáig. Ha a politikai döntéshozók továbbra is kizárólag a termelés növelésére fókuszálnak, akkor a globális gazdaság stabilitása – és valójában életképessége is – súlyosan fenyegetve lesz.
Természetesen ez nem egy új elmélet. Már a Római Klub 1972-es Növekedés határai című jelentése – amely új alapokat fektetett le a modern, ökológiai szempontok alapján inspirált katasztrófaelmélet számára – arra figyelmeztetett, hogy a fogyasztás meglévő szintje globális gazdasági összeomláshoz, és a népesség hirtelen csökkenéséhez fog vezetni.
A mainstream közgazdászok által technikai értelemben nem megfelelőnek tartott jelentés a következő évtizedekben lényegében a süllyesztőbe került, miután a Ronald Reagen amerikai elnök és Margaret Thatcher brit miniszterelnök által támogatott piacközpontú politika gyökeret eresztett, és elterjedt. Ezt követően pedig a kínai növekedés széles körben szétterjedt kedvező hatásai győztek meg sokakat arról, hogy működőképes a csak a növekedésre fókuszáló stratégia, még ha elméleti szinten sebezhetőnek is számít.
Három, az utóbbi években történt fejlemény miatt azonban ismét fellángolt a vita a szabadjára engedett növekedés veszélyeiről. Először is a globális pénzügyi összeomlás és az azt követő gazdasági recesszió kendőzetlenül megmutatta a szabadpiaci fundamentalizmus következményeit, ami így aláásta a társadalmi és ideológiai támogatását annak a neoliberális nézetnek, amely szerint legmegfelelőbben a piac tudja a társadalmi folyamatokat alakítani.
Továbbá Kína, a növekedésvezérelt irányvonal korábbi megtestesítője, arról döntött, hogy lépéseket tesz a társadalmi és környezetvédelmi szempontok nagyobb szintű figyelembevétele felé, amellett, hogy a GDP-bővülés terén a korábbinál mérsékeltebb célokat tűz ki. Az egyértelmű, hogy Kína ebben a kérdésben a szükségből kovácsolt erényt, miután az exportvezérelt növekedés üteme lelassult, illetve nőtt a társadalmi elégedetlenség, esetleges zavargások kockázata olyan súlyos problémák miatt, mint a légszennyezés, az élelmiszer-mérgezéses esetek és a korrupció. Az új kínai irányvonal azonban azon a felismerésen is alapul, hogy az ázsiai ország folyamatos fejlődése az ökológia és a gazdaság szempontjai közötti egészséges egyensúlytól függ.
A növekedésről szóló viták fellángolásához egy harmadik fejlemény is hozzájárult: a világban egyre szélesebb körökben tudatosul, hogy környezeti szempontból milyen jövő felé tart a bolygónk, különösen, ha a klímaváltozásra gondolunk. Miután a tudomány folyamatosan fejlődik, így számos, egyértelmű bizonyítékot találni a fenyegető kihívásokra. A környezetvédelmi szempontok közgazdasági vonzata így mára a szakpolitikai viták középpontjává vált – 1972-ben még nem ez volt a helyzet.
A jó hír az, hogy egyre kevesebb közgazdász kérdőjelezi meg annak a szükségességét, hogy elmozdulás történjen a zöld gazdaság felé. Ez az egyre szélesebb körben tapasztalható konszenzus azonban még nem tükröződik az egyes országok növekedésvezérelt politikai, illetve gazdaságpolitikai retorikájában, kivéve Kínát és olyan exotikus országokat, mint Bhután. A kérdés most az, hogy miként változtassuk meg a gazdaság szabályait úgy, hogy ösztönzést kaphassanak ennek a kívánt folyamatnak a potenciális nyertes előmozdítói, vagy, hogy legalábbis semlegesíteni lehessen a valószínű vesztesek képességét arra, hogy megakadályozzák a kívánt folyamatot.
Az Új Növekedési Modellek elmélete szerint nem egyedül a piacoknak kell dönteniük a kollektív sorsunkról, hanem olyan nem gazdasági – hanem például társadalmi és környezetvédelmi – célokra, illetve mérőszámokra is szükség van az egyes országok által kitűzött gazdasági törekvések elérésénél. Ez egy radikális nézet, amelyet ha a mainstream gazdasági döntéshozatalban is alkalmazunk, akkor annak eredménye valóban forradalmi lenne.
Copyright: Project Syndicate, 2014.
www.project-syndicate.org
