Egyik ismerősöm nemrég egy újságból kitépett lapot küldött nekem Angliából. Egy brit bulvárlap összeállítása volt rajta a London központjában kolduló kelet-európaiakról. Az ismerősöm szerint emiatt kellene Nagy-Britanniának kilépnie az EU-ból, amely minden rosszat megtestesít, és az európai integrációval együtt púp a szigetország hátán. A látszat csal: az ismerősöm nem egy szélsőséges EU-ellenes párt szavazója, csak egy átlagos brit polgár némi akcentussal. Tekintve, hogy Magyarországon született, 1956-ban fogadta be a brit állam.
A párhuzam sántít – érvelne, ha hagynám –, hiszen akkor egyik hazája sem volt még az Európai Unió tagja, sőt, nem is létezett még ilyesmi. A párhuzam demagóg – folytatná –, hiszen akkor meg kellett védeni az elnyomott magyarokat, most meg semmiféle elnyomás nincs a régiónkban. Mellesleg akkor felfutóban volt a gazdaság, most meg válság sújtja a kontinens keleti és nyugati felét is.
Van azonban egy ennél is fontosabb eltérés: az elmúlt néhány évben a brit konzervatív kormány, annak is a vezetője kampánytémává tette a Kelet-Európából érkező bevándorlást egy olyan államban, amely korábban – az EU-ban, de attól függetlenül is – Európa legbefogadóbb társadalmának számított. És innentől a megoldáskeresés csak kifogás David Cameron részéről, a brit kormány által is szított hangulatkeltés pedig olyanokat is érint, akik – ez korábban bebizonyosodott, nem csak Nagy-Britanniában – valóban dolgozni mennek a szigetországba és valóban olyan munkát végeznek, amelyet még az átlag brit szavazópolgár sem vállalna el.
De vajon megéri kiönteni a gyereket is a fürdővízzel? Hasznot hoz a kormánynak, ha beszáll az EU elleni kampányba, akár üzleti, akár politikai szempontból? Előbbiért az üzleti szféra nem lelkesedik, ám tény, a szigetország messze nem függ annyira az EU-tól, mint bármelyik új tagállam. Utóbbit nemsoká megtudhatjuk: a jövő heti EP-választások eredménye világosan mutatja majd, bejött-e a taktika.
