Az utóbbi néhány hétben általános sztrájkba léptek a szerbiai szakszervezetek, Marokkóban három napig nem dolgoztak a postások, de beszüntették a munkát az olasz és a francia vasutasok is. Több régió áramellátás nélkül maradt a DEI állami villamos ipari társaság részleges privatizációja elleni sztrájk következtében Görögországban, és a New York-i Metropolitan Opera énekesei is sztrájkra készülnek. Még egy kínai cipőgyárban is sztrájkolni mertek a dolgozók.
Magyarországon négy éve nincs miért sztrájkolni. Mindenki elégedett a bérével és a munkakörülményekkel. A munkavállalók jelenlegi és jövőbeli helyzete annyira megnyugtatónak látszik, hogy senkinek nem jut eszébe ez a drasztikus lépés. Hogy is nézne az ki, ha egy munkalapú társadalomban tömegek szüntetnék be a munkát? Ugyan egymillió ember keres kevesebbet a létminimumnál, néhány hevenyészett sztrájkbizottság felállításánál nem jutottak messzebbre a szakszervezetek. Persze mit is lehetne várni olyan érdekvédőktől, akik a választások éjszakáján együtt pezsgőznek a kormánypárttal. A BKV és MÁV szakszervezetek mostanában kevésbé aggódnak a vállalatuk gazdasági helyzete és a pulykapénz miatt. „Ha nemleges kormányzati választ kapunk, akkor kénytelenek leszünk erősebb nyomást gyakorolni a döntéshozókra, akár a sztrájk lehetősége is fennállhat” – mondta az egyik szakszervezeti vezető a szociális szférából. A bölcsődei gondozók vagy az óvónők azonban végül nem gyakoroltak nyomást, talán majd legközelebb.
A Fidesznek első dolga volt 2010-ben a sztrájktörvény módosítása. Kizárólag az elégséges szolgáltatás mértékéről kötött megállapodás birtokában lehet sztrájkolni, így pedig nem érdemes, mert teljesen láthatatlan marad. A munkabeszüntetéshez való jog ugyan az alaptörvényben is szerepel, de a munkavállalók inkább a kötelességeikre koncentrálnak. Nem tudom, melyik ország tartja az aktuális munkabéke-rekordot, de ha még egy kicsit kitartanak a dolgozók, előbb-utóbb meglehet a csúcsbeállítás.
