Iparszerű álmodozások

Az Orbán-kormány álmodozóitól sok mindent hallottunk már a magyar modellről, éppen elégszer azt is, hogy „mi leszünk Európa termelési központja”. Mit és milyen szerkezetben termelnénk, nagy tudással vagy olcsó bérmunkában, nem tudni. De kormányzati emberek most új óhajt fogalmaznak meg: az ipar részaránya a bruttó hazai termékben (GDP) emelkedjen 22-ről 30 százalékra az évtized végére, és a kivitel is vegye fel a legmagasabb értéket az unióban. Az export értéke a szolgáltatásokkal együtt már így is eléri a GDP 90 százalékát, de ezt az arányt csak a hasonló méretű és nyitottságú gazdaságok teljesítményével lehetne összevetni, nem az összes uniós tagállaméval.

Más a helyzet az ipar tervezett arányával. A Világbank és az Eurostat adatai szerint Magyarországon a feldolgozóipar részesedése 22 százalékos. Az Európai Unióban csupán Csehország, Románia és Írország előzi meg Magyarországot, egy kicsivel. Vagyis őket kellene megelőzni.
Egy ország fejlettségéről azonban keveset árul el ez az arányszám. Milyen következtetésre juthatunk abból, hogy a feldolgozóipar részesedése Németországban ugyanannyi, mint nálunk, de Franciaországban csak tíz százalék, Olaszországban tizenöt? Akár elégedetten hátra is dőlhetnénk. De nem ez számít, hanem a magasabb hozzáadott érték, az értékláncban elfoglalt hely. Hogy összeszerelünk vagy újítunk.

Nemzetközi összehasonlítások azt sugallják, hogy minél fejlettebb egy ország, annál nagyobb a szolgáltatások, köztük a legkorszerűbb informatikai ágazatok súlya, s az egy főre jutó nemzeti jövedelem. A szolgáltatások a feltörekvő, fejlődő országok esetében is egyre nagyobb részt hasítanak ki maguknak. Az Orbán-kormány új keleti példaképeinél is ez a helyzet, mondjuk Kínában. A piaci és nem piaci szolgáltatások Magyarországon 65 százalékot képviselnek. A beérkezett külföldi működőtőke nagyobb része is a szolgáltató ágazatot választotta, az ügyfélközpontoktól a bankokig. Németországban majdnem hetven százalék az arány, Nagy-Britanniában 78, az uniós átlag pedig 74 százalék. Ez a trend, ezt kellett volna követni.

Tény, az Európai Unió is újraiparosításról beszél. Ám Brüsszel amiatt ideges, hogy a feldolgozóipar átlagos uniós részaránya 15 százalékra süllyedt, és ha tovább csökken, az már veszélyeztetné a felépített tudás- és technológiai bázist, a fenntartható fejlődést. S az uniós elemzések is rámutatnak: az ipari tevékenység egyre nagyobb részben már szolgáltatás, tervezés, marketing és kommunikáció.

Magyarország 2010-től letért arról az útról, amelyen haladnia kellett volna. Az export erőlködött ugyan, de a beruházások a kizárólag uniós forrásból táplálkozó idei felfutás után is csak a 2001-esről a 2004-es szintre kapaszkodtak fel. Visszatérni az export és magánberuházás vezérelte növekedéshez volna értelme, ha együtt járna magasabb hozzáadott érték előállításával és munkahelyteremtéssel. De minél több ágazatra kiterjedően. Az autóiparra épülő cseh és szlovák, illetve a Nokiára alapozó finn gazdaság utóbbi évekbeli hányattatása jól jelzi, mennyire kiszolgáltatottá tesz az egyoldalú, nálunk is a járműgyártás erőltetésére irányuló fejlesztési politika.

A tartós, fenntartható növekedéshez hozzájárulhatna az exportot serkentő, átgondolt iparpolitika is. Csakhogy az utóbbi évek kiszámíthatatlan gazdaságpolitikája miatt elapadt a külföldi működőtőke beáramlása. A bankrendszer hitelezési képessége vészesen legyengült. Diplomás szakemberek tömege hagyta el az országot. A tőkeintenzív, korszerű vállalatok nem találnak elegendő képzett munkaerőt az általuk teremtett kevés munkahelyre. Az oktatás és a szakképzés átalakításában pedig semmi nem utal arra, hogy a tudásalapú gazdaság igényeit számba vették volna. Ezek igencsak romló kilátások.

De még sokat fogjuk hallani, hogy előre a kijelölt úton, előre a harminc százalék teljesítéséért.