Egyszer volt egy adórendszer

A kormányzati többség a legújabb szokások szerint akkor módosítja az adószabályokat, amikor csak kedve tartja. Volt itt már korrekciós adójavaslat januárban, áprilisban, a nyár közepén, vagy, mint most, épp a szavazás idejében még hirtelen. Mindez leginkább attól függ, hogy épp rájöttek-e utólag egy fatális bakira, találtak-e egy ágazatot (esetleg: egyetlen céget), amely nem volt kellően elkötelezett, és/vagy épp hiányzott-e a kasszából néhány milliárd.

A kormány igazságos közteherviselési rendszere jobbára azt jelenti, hogy azok az ágazatok és cégek, amelyek eddig is rendesen fizették az adókat és járulákokat egy idő óta sokkal többet kaptak a nyakukba. Azok pedig, akiknél a csalás, a mutyi és az állam átverése a mindennapi gyakorlat része még nagyobb kedvezményeket érvényesíthetnek.

Sokmindent lehet mondani a multikról, az energiacégekről, a távközlésről vagy a pénzügyi szektorról, de azt biztosan nem, hogy a szabályokat nem figyelembe véve dolgoztak volna. Sőt: nagyon is tisztában voltak minden regulával. Ami annyit is jelent, hogy bizonnyal alkalmazták az összes legális adócsökkentő technikát. De nem számlamentesítettek úgy, ahogyan az az építőiparban, a mezőgazdaságban, a turizmusban, a vendéglátásban és a kisboltokban mindennapi gyakorlat.

Nem nehéz kiszámolni, mi lesz annak az eredménye, hogy nálunk a fogyasztást terheli magasabb adó, miközben a bérek elvonási szintje sem alacsony, a céges jövedelemeké viszont az, a vagyoné pedig nulla. Európa legmagasabb fogyasztási adója (megspékelve az árakra rakodó egyéb különterhekkel) részben a fogyasztás további eltitkolására – az adózás megkerülésére – ösztönöz. Másrészt pedig más uniós tagországokba tereli a vásárolni szándékozókat, hiszen az egységes piacon ennek nincs semmilyen más következménye, mint a megtakarítás. A viszonylag magas bérterhek (száz euró nettó 196 euróba fáj a munkáltatónál nálunk, Ausztria, Szlovákia, Csehország, Románia 180-185 között mozog) sem jelentenek előnyt. Az adó nem támogatja a foglalkoztatás növekedését (helyette kínál megoldást a közmunkával az állam).

A munkabér és a tőkejövedelmek közötti markáns különbség ismételten csak a foglalkoztatási szabályok kikerülését hozza magával (a cégben felvenni a pénzt sokkal jobb). Miközben persze mindennek semmi következménye: ha valakinek sikerült legalizálnia a jövedelmét és a fogyasztását, akkor nincs következmény: az úszómedencés luxusvilla és a Lamborgini nem a vagyont terhelő adók miatt macerás.

A magas adószint nálunk alacsony adófizetési morállal párosul. Magyarországon az a hülye, aki számlát kér a szerelőtől és nem az interneten rendeli, vagy a piacon vásárolja a moderált, vagyis külföldi áfával olcsóbbá tett cigarettát, ruhát, laptopot vagy kutyatápot. Miután nem a jövedelmet, vagy a vagyont adóztatja az ország, nincs személyes felelősség a közterhek kerülésében sem: nem én csalok, csak kevesebbet fizetek (vagy nem kérek annyit). Ahol a jövedelem, vagy a vagyon után adóznak sokat ott a csalásnak is nagyobb a súlya.

Az adókerülés ott a legnagyobb bűn, ahol a teher helyben marad (vagyis, ahol nem mindent a központi kalap visz el). Nagyon nem mindegy, hogy az ember azt gondolja, hogy az adócsaló szomszéd miatt maradt kátyús az út, vagy azt, hogy az átkozott kormány miatt, amely erre sem tud pénzt előteremteni. Ha meg azt látja, hogy ott fent szépen el is teszik, meg a haveroknak osztják ki a pénzt, hát még kevésbé lesz kedve fizetni. Adórendszertelenség van Magyarországon – a kormány új elgonolásainak eredményeként arra vetnek ki, adót, amire csak tudnak.

Csak valahonnan meglegyen a bevétel. Az elmúlt évek módosításaiban egyetlen közös elem volt: a bevételek emelésének kényszere. Emelni kell, mert különben baj lesz. Túl éhes az állam, és ezért sohasem lakhat jól: aki meg tud szabadulni az adózás terhétől, ezt teszi, mert túl sokat kérnek tőle.