Nagy méret, nagy csapás

Ez a lojalitás azonban tartósan nem tud így fennmaradni. Nincs hír például arról, hogy a magyar tulajdonú kereskedelmi láncok jobban fizetnék dolgozóikat, mint a „gaz” multik. Arról se hallani, hogy emberibbek lennének a munkafeltételek, vagy a nekik beszállító termelők dicsérnék őket, mert időben fizetnek.

Extra szolgáltatás, különleges termék sincs a láthatáron. Nem tehetik – hangzik az ellenérv, mert az sokba kerül és versenyhátrányba kerülnének a külföldi tulajdonú cégekkel szemben. Tehát akkor mi a megoldás? Rá kell kapcsolni – mondaná a vásárló, s elvárja, hogy a magyar termék is versenyképes legyen. Iktassuk ki a versenyt! – ez most a legújabb módi. Ha nincsenek külföldiek, nincs összehasonlítási alap, és akkor majd a vásárló is megtanulja értékelni azt, amit kap a boltokban.

A kormány elhatározta: rendet vág a kiskereskedelmi szuper- és hipermarketek rengetegében. Boltmérethez, forgalomhoz, profithoz mérik a csapásokat. Nagy méret, nagy csapás. A profitnál éppen fordítva van: a kormány javaslata szerint az évi 50 milliárd forintot meghaladó árbevételű társaságok nem folytathatnak napi fogyasztásicikk-kiskereskedelmet, ha két egymást követő évben is veszteséggel zárnak. Ez utóbbi szabály 2018-tól lép hatályba. Addig van idő a pereskedésre. vagy az elkerülő utak megtalálására. E kitétel ugyanis jogszerűtlennek látszik.

Hogy miért e hirtelen hadjárat? A nagy, külföldi tulajdonú üzletláncok képesek több évig is veszteségesen működni – hangzik a kormány érvelése – és az árak leszorításával tönkretenni a hazai kisboltokat. Csakhogy a franchise rendszerben működő hazai kereskedelmi láncok is képesek erre. Bár jogilag önállóan működnek, így nem adódik össze árbevételük, ezért megúszhatják a büntető adókat, de a beszerzési politikában nagyon is együttműködnek: ők is igyekeznek nagytételben, olcsó forrásokból vásárolni, hogy versenyképesek legyenek. Vagyis felvették a kesztyűt, azaz alkalmazkodtak a piaci szabályokhoz.

Helyesen. Így elvben ma már nincs nagy különbség egy Tesco, vagy egy CBA árai között. Amennyivel olcsóbb a brit hipermarket, annyival talán messzebb is van, vagyis a CBA versenyképes lehet vele szemben. Magyar tulajdonú hátterét hangsúlyozva, a magyar termelőket felkarolva, szimpatikus cégkultúrát kialakítva egyfajta lojalitást, márkahűséget is kialakíthatott volna a magyar vásárlókban. Nem sikerült. Sőt! Többször indult bojkott-kezdeményezés, hogy figyelmeztessék: a politikától kapott kivételezett kedvezmények és az ismert tulajdonosok boltokban is zajló politizálása nem helyettesítheti a versenyképes megoldásokat.

S ha már a cégeknek a vásárlók lojalitását nem sikerült megszerezniük, akkor most jön az állam: lesújt, romba dönt, veszteségbe taszít, aztán a már kivéreztetett multik boltjait magyar tulajdonosokkal felvásároltatja. Ha másként nem megy, előbb államosít, majd átcsoportosít.

A multik kiszorítása és a verseny korlátozása azonban az árak emelkedéséhez vezethet. Persze, a CBA, a Coop és a Reál, azaz a három nagyobb magyar tulajdonú lánc konkurensei is egymásnak, de hiányozhat a külföldről jövő impulzus, a globális kereskedelem adta árelőny mérséklő hatása. Lehet, hogy lesznek új munkahelyek – persze, a Tesco 22 ezer vagy a Spar 13 ezer fős létszáma se smafu –, de addig is valakinek viselnie kell a versenykorlátozó következményeket.

Kinek? A fogyasztónak. Aki csak kapkodja a fejét e kiszorítósdi láttán. S nincs olyan érzése, hogy ettől majd megnő az így nyerő pozícióba kerülő magyar vállalkozók ázsiója. Pedig a kiindulópont helyes: segíteni kell a magyar termékeket a magyar piacon. Ám még a helyes cél sem szentesíthet minden eszközt. Ha mégis, akkor annak az ország versenyképessége látja kárát.

Kocsi Ilona, A szerző a Világgazdaság főmunkatársa-->