Az euró nem fogja túlélni az első nagy válságot – jósolta Milton Friedman Nobel-díjas közgazdász még a közös valuta bevezetése előtt. Nem lett igaza: a válság legmélyebb időszakában a legkilátástalanabb helyzetben lévő Görögországnak sem kellett visszatérni a drachmához.
Friedman szavaira a válság kitörése előtt kevéssé figyeltek, az eurót pedig majdnem egy évtizedig félkész állapotban használták a tagországok, és senkit sem zavart, hogy a közös monetáris politika fiskális unió nélkül komoly egyensúlytalanságokat okozott. A globális gazdaság jó állapotban volt, semmi nem kényszerítette a döntéshozókat arra, hogy komolyan vegyék az intő jeleket.
A problémákat csak akkor kezdték igazán komolyan venni, amikor az adósságválság kitörése után kiderült, nem is annyira optimális ez a valutaunió. A soha nem látott megszorítások, az uniós reformok gyorsítása, a bankunió létrehozásának kísérlete és a fiskális unió felé vezető út első néhány lépésével elkerülhették a szétesést. Ehhez az is kellett, hogy az EKB szükség esetén vállalja a végső hitelező szerepét, és Mario Draghi elnök biztosítsa a világot, hogy az euró visszafordíthatatlan.
Nagy eredmény, hogy egyben tartották az eurózónát, a lépések azonban többre nem voltak elegendőek. Az Európai Bizottság friss jelentése szerint folytatódik a lassú kilábalás, de a valutaunió gazdasága még hat évvel a válság kitörése után sem érte el a krízis előtti szintet, miközben a a rekord közelében áll. A legnagyobb gazdaság, a húzóerőnek számító Németország is gyengélkedik, miközben az olasz és a francia gazdaságban sincs erő. A növekedés teljesen kiveszett a gazdaságból, a megszorítások és a nem kellően alkalmazkodó monetáris politika miatt a defláció pedig egyre komolyabb fenyegetést jelent.
A szétesést megúszta a valutaunió, most a japán-típusú defláció ellenszerét kellene megtalálni. Bármi is lesz az eredmény, nehéz lesz sikerről beszélni a hat elvesztegetett év miatt.
