Andor László: Mi van a GDP-n túl?

Pogátsa Zoltán fontos és érdekes cikket írt arról , hogy a GDP alapján mért növekedésből nem szabad messzemenő következtetéseket levonni az „új EU-tagországok” felzárkózásáról. Ezzel az üzenettel egyetértek, nézetem szerint ezek az országok egyfajta belső perifériát alkotnak az EU-ban, s ennek szerteágazó következményeivel fontos tisztában lenni, úgy az elemzőknek, mint ahogy a politikusoknak is.

A cikk azonban tévesen állítja, hogy az Európai Bizottság mániákusan ragaszkodik a GDP-hez, mint mérőszámhoz, és mindent csak ezen keresztül lát. A bizottság 2007-ben – az Európai Parlamenttel, a Római Klubbal, az OECD-vel és a WWF-fel karöltve – éppen, hogy kezdeményezője volt a „Beyond GDP” konferenciának, amely útjára indította a társadalmi haladás alternatív indikátorainak kidolgozását és kormányzati tevékenységben történő használatát.

Az Európai Unió már korábban is diverzifikált, amire példát szolgáltatnak az úgynevezett laekeni indikátorok 2001-ből. Akkor, tehát majd másfél évtizeddel ezelőtt született határozat a jövedelmi szegénység és kirekesztettség mérésére szolgáló 18 közös statisztikai indikátor bevezetéséről. Ezek célja, hogy mérjék a szegénység és társadalmi kirekesztés felszámolásában elért fejlődést, lehetővé téve az országok közötti összehasonlítást is.

Amikor 2010-ben az Európai Bizottság egy tízéves gazdaság- és társadalomfejlődési koncepciót terjesztett elő, a szegénység mérését illetően a laekeni indikátorok jelentették a kiindulópontot, de a politikai alkufolyamat végül is egy kombinált mérőszámhoz vezetett (a jövedelmi szegénység, anyagi depriváció és alacsony munkaintenzitású háztartások egyesített halmaza). Ez alapján tűzte ki célul az EU, hogy 2020-ig legalább 20 millió fővel kell csökkenteni a szegénységben vagy társadalmi kirekesztésben élők számát.

Az Európa 2020 stratégia meghirdetése után az EU vezetői (beleértve José Manuel Barroso elnököt) mantraként ismételgették, hogy szükségünk van növekedésre, de nem akármilyenre: intelligens, fenntartható és inkluzív növekedés kell. Ez a megközelítés igen távol van a GDP fetisizálásától.

Egy másik fontos indikátorklaszter a környezeti fenntarthatósággal függ össze. Az EU elkötelezte magát, hogy legalább 20 százalékra növeli a megújuló energiaforrások szerepét, 20 százalékkal csökkenti a széndioxid-kibocsátást, és 20 százalékkal csökkenti az energiafelhasználást. Fontos célszámok születtek az oktatásban való részvétellel kapcsolatban is.
Ezeket a GDP-n messze túlmenő indikátorokat az EU folyamatosan figyelemmel kíséri, szerepet játszanak a gazdasági kormányzásban és befolyásolják a tagállamok felé megfogalmazott országspecifikus ajánlásokat is. Orientálják az uniós források felhasználását, és általában a beruházások tervezését a tagországokban.

A 2020-as célok pályán tartása érdekében 2013-ban újabb lépést tettünk: foglalkoztatási és szociális eredménytáblát vezettünk be annak érdekében, hogy az unión, és különösképpen az eurózónán belüli divergencia jobban mérhető legyen. Ebben az eredménytáblában a munkanélküliségi és az ifjúsági munkanélküliségi és inaktivitási ráta mellett helyet kapott a jövedelmi szegénység, a bruttó háztartási jövedelem, valamint a jövedelmi egyenlőtlenség is. Ez az eredménytábla mutatja ki minden korábbinál jobban az unión, és főként az eurózónán belüli gazdasági és szociális polarizációt.

Az, hogy az elmúlt évben az egyenlőtlenség divattémává vált, nem érte felkészületlenül az Európai Bizottságot. Az elmúlt években ugyanis éppen az EU-költségvetés finanszírozta azt a sok éven át tartó nemzetközi alapkutatást, amely a GINI-index hasznosságát tárta föl egy konferenciasorozat keretében, végül pedig több kötetben közreadva az eredményeket.

Az indikátorok rendszere, a kormányzás elemzési bázisa folyamatos karbantartást, és néha innovációt igényel. Ez igaz az EU-ra is. Ettől persze előfordulhat, hogy ki-ki ezt vagy azt a mutatót jobban szereti, lényegretörőbbnek, hasznosabbnak gondolja. Egész biztosan maradhatnak elfogultságok, torzítások is egy statisztikai rendszerben.

Ha az EU mai indikátor-rendszerében elfogultság van, az biztosan nem a GDP-ben mért növekedés irányában áll fenn. Az elmúlt négy év története sajnos éppen azt illusztrálja, hogy a GDP-növekedés újraindítása másodlagos vagy harmadlagos szempontnak számított. A növekedés éppen, hogy háttérbe szorult olyan szempontok mögött, mint a költségvetési egyensúly, az alacsony infláció, vagy a tagországok pénzügyi megsegítésének tilalma.

Dogmatikus ragaszkodás övezi a maastrichti kritériumokat, bár a bizottság 2010-ben itt is egy árnyaltabb megközelítést terjesztett elő, a makrogazdasági egyensúlytalanságok jobb mérésével. Bár a növekedés számtalan uniós dokumentum és Európai Tanács-határozat címlapján szerepel, a valóságban sokszor rugalmatlanságot tapasztalunk, és a GDP-növekedést inkább feláldozzák, ragaszkodva az Európai Központi Bank mandátumának vagy a fiskális szabályoknak egy igen szűk, a reálgazdasági és társadalmi folyamatokat figyelmen kívül hagyó értelmezéséhez.

Akár a GDP, akár a költségvetési hiány jó példa lehet arra, hogy egyes mutatók kiragadása, túlhangsúlyozása, fetisizálása csőlátáshoz vezethet, és komoly károkat okozhat. Azt, hogy a társadalom milyen árat fizet akár a GDP-ben mért növekedésért, akár a GDP-arányos költségvetési hiány vagy az infláció alacsony szinten tartásáért, csak más indikátorok rendszeres használata útján lehet megmondani.

Talán nem vitatja senki, hogy a GDP-ben mért növekedés általában jobb, mint a recesszió. Azt azonban, hogy a gazdaság és a társadalom milyen fejlődési pályán halad, a GDP mellett számos más indikátorral kell mérni, és erre a szélesebb bázisra kell építeni a kormányzást az EU és a tagországok szintjén egyaránt. Közös törekvése ez az EU-nak, az OECD-nek és más nemzetközi szervezeteknek.