Küzdelem a leeső morzsákért

Az illúzióink már rég elvesztek. Sosem gondoltuk, hogy a költségvetés készítése valami magasztos közjóról szól, hogy a képviselők nagyítóval nézik át a kiadási számokat, pontról pontra, betűről betűre elszámoltatják a kormányzat tagjait: nehogy egy forinttal is több jusson könyökvédőre, ha a szegények támogatására mehetne belőle. Tudjuk jól: öldöklő csata nem a nyugdíjemelésért folyik, hanem a leeső morzsákért.

Az a pitiáner lobbizás azonban, ami most van, már nagyon alacsony színvonal. Az elegancia teljes hiánya, ha két képviselő nem tud összekacsintani és legalább azt megbeszélni, hogy kisegítik egymást a pénzszerzésben. Mibe kerülne legalább a látszat kedvéért megkérni a harcostársat, hogy adja már be ő az egyesületnek néhány százmilliót kérő papírost, mert hát, mégis ciki, ha az nyújtja be a módosító indítvány, aki egyben elnöke is a támogatandó szervezetnek.

De ha valakinek meg is van a rutin, eszébe is jut, hogy tényleg nem kéne saját névvel, az sem veszi a fáradságot, hogy szépen odaírja géppel a tettestárs nevét. Vagy átküldje mailben, hogy „ezt add már be”. Persze lehet, hogy a másiknak nincs annyi esze, hogy kitöltse az üres rubrikákat. De közben bizonytalan időket is élünk: ki tudja, hogy elvállalja-e?

A meggyőzésben a pillanat is számít (nincs idő elmenni, printelni, visszahozni, vagy átküldeni – a végén beszél valakivel, és meggondolja magát.) Így aztán jön a kipöttyözött rész, a képviselő meg odakanyarítja jól a nevét, felvállalja a javaslatot. Akkor is, ha látszik – mit látszik: kiviláglik –, hogy fogalma nincs arról, valójában mit is vett a nevére. Érdekes már egyáltalán, hogy valaki lopott vagy hülye volt?

Ebben a belül és kívül is állandósult csatában a hatalmasok milliárdokkal dobálózva gyomrozzák egymást és az óriási multikat, a kicsi ügyesek meg a háború tűzénél sütögetik a pecsenyéjüket. Mi meg, többiek csak úgy simán belehalunk a küzdelembe.