A józan ész európai mellőzése

Az Egyesült Államok végre a kilábalás jeleit mutatja abból a válságból, amely még George W. Bush elnökségének végén tört ki, amikor az amerikai pénzügyi rendszer robbanásközeli krízise az egész világot megrázta. De ez még nem egy erőteljes fellendülés; legfeljebb nem nő az a különbség, amely a gazdaság jelenlegi és azon helyzete között áll fenn, ahol most tarthatna.
Az Atlanti-óceán túlpartján viszont kevés jele van még egy mérsékelt jellegű amerikai típusú fellendülésnek is.

Európa esetében az a különbség, amely a gazdaság jelenlegi és azon helyzete között áll fenn, ahol a válság nélkül tarthatna, egyre növekszik. A legtöbb EU-tagállamban az egy főre jutó GDP mértéke alacsonyabb szinten áll, mint a válság előtt volt. Egy elvesztett fél évtized gyorsan tud egy elvesztett teljes évtized válni. A hideg számokon túl azt látjuk, hogy életek mennek tönkre, álmok válnak semmivé, családok hullnak szét, vagy létre sem jönnek az éveken át tartó stagnálás miatt.

Az uniós tagállamoknak fejlett jogrendszerük és jól működő társadalmaik vannak. A válság előtt a legtöbb tagország még jól működő gazdasággal is rendelkezett. Néhány helyen, az egy órára jutó termelékenység, vagy a növekedés mértéke világviszonylatban is a legmagasabbak közé tartozott.
Európát azonban nem lehet áldozatnak tekinteni. Az USA valóban rosszul irányította gazdaságát, de nem mesterkedett azon, hogy valamilyen módon a globális visszaesés fő terhét Európára rakja.

Az EU saját magát okolhatja a gondjaiért, amelyeket a rossz gazdasági döntések példátlan sorozata okozott kezdve az euró létrehozásával. Bár az euró bevezetésének célja Európa egyesítése volt, az valójában megosztottságot eredményezett. Emellett a károkat nem is lehet felszámolni azon politikai akarat nélkül, amely az egységes fizetőeszköz működéséhez szükséges intézmények létrehozásához kell.

A jelenlegi gondok részben abból a hiteltelenné vált elmélethez történő ragaszkodásból származnak, amely azt vallja, hogy a piacok megfelelően működnek. Az önteltség szintén szerepet játszott. Miként lehetne másként magyarázni azt a tényt, hogy az európai politika által kiváltott következményekre vonatkozó hivatalos európai előrejelzések évről évre rendszeresen tévesnek bizonyultak?

Ezek az előrejelzések nem azért tévedtek, mert az EU-tagállamok nem tudták végrehajtani az előírt intézkedéseket, hanem azért, mert az a modell, amelyre ezeket az intézkedéseket alapozták, hibás volt. Görögországban például az adósság csökkentését célzó intézkedések valójában növelték az adósság szintjét 2010-hez képest. A GDP-hez viszonyított adósságráta a fiskális megszorítás GDP-re gyakorolt kedvezőtlen hatása miatt emelkedett. Legalább az IMF beismerte ezeket az intellektuális és szakpolitikai tévedéseket.

Európa vezetői továbbra is azt vallják, hogy a strukturális reformok jelentik a legfőbb prioritást. Azok a problémák, amelyekre hivatkoznak a strukturális reformok szükségessége kapcsán, azonban már a válság előtti években is láthatóak voltak, és akkor azok nem gátolták a növekedést. Amire Európának a tagországokon belüli strukturális reformok helyett inkább szüksége van, az az eurózóna struktúrájának reformja és a megszorítási politika elhagyása, amely nem volt képes beindítani a gazdasági növekedést.
Azok is tévedtek, akik azt gondolták, hogy az euró nem élheti túl a krízist. A kritikusoknak azonban egy dologban igazuk volt: amíg az eurózóna struktúráját meg nem reformálják, és a megszorítási politikát el nem hagyják, addig Európa nem fog kilábalni a válságból.
Az európai dráma még távolról sem ért véget.

Az EU egyik erősségét a demokráciáinak életképessége jelentette. Az euró azonban elvette az állampolgároktól – különösen a válság által sújtott országokban – a beleszólás jogát a gazdaságuk alakításában. A választók a gazdaság irányával való elégedetlenségük miatt többször leváltottak kormányokat, amivel csak azt érték el, hogy a helyükbe lépő új kabinetek folytatták a Brüsszelből, Frankfurtból és Berlinből diktált politikát.
De meddig folytatható ez?

És miként reagálnak majd erre a választók? Európa szerte látjuk a szélsőséges nacionalista pártok aggasztó térnyerését. Néhány helyen pedig jelentős szeparatista mozgalmak kaptak erőre.
Görögország most ismét próbára teszi Európát. A görög GDP 2010 óta bekövetkezett esése nagyobb mértékű, mint amivel Amerika szembesült az 1930-as évek nagy világgazdasági válsága során. A fiatalok körében a munkanélküliség mértéke meghaladja az 50 százalékot. Antonisz Szamarasz kormánya megbukott, és miután a parlament nem volt képes az új államfőt megválasztani, így január 25-én parlamenti választásokat tartanak Görögországban.

A közvélemény-kutatások szerint a baloldali ellenzéki Sziriza a legnépszerűbb párt, amely újratárgyalná a Görögországnak nyújtott uniós mentőcsomag feltételeit. Ha a Sziriza nyer, de nem jut hatalomra, alapvető lesz a félelem arra vonatkozóan, hogy az EU miként reagál. A félelem nem a legnemesebb érzelem, és nem segíti elő azt a fajta nemzeti konszenzust, amelyre Görögországnak szüksége lesz az előrelépéshez.
A problémát nem Görögország, hanem Európa jelenti.

Ha Európa nem változtat az eddig folytatott irányon – nem reformálja meg az eurózónát, és nem hagyja el a megszorítási politikát –, akkor elkerülhetetlen lesz az emberek válaszcsapása. Görögország most talán még az eddig folytatott úton marad, azonban ez a gazdasági őrültség nem folytatható örökké. A demokrácia nem fogja engedni. De még mennyi szenvedést kell Európának elviselnie ahhoz, hogy a józan ész felülkerekedjen?