A közgazdaságtan és kritikusai

Mostanság sok dolgot lehet kritizálni a közgazdaságtanban. Például a szakma túl kevéssé foglalkozik a politikai kérdésekkel és túlságosan sokat azzal, hogy a diákokat matematikával traktálja. A kritikák jó része azonban félreértéseken és tudatlanságon alapul.

Gondoljunk csak Adam Smith „láthatatlan kéz” elméletére, miszerint a piaci egyensúly hatékonynak tekinthető, ha tökéletes verseny uralkodik, és jól meghatározott tulajdonjogok léteznek. Szemben azzal, amit sok kritikus állít, a mainstream közgazdászok nem gondolják azt, hogy ezek az ideális feltételek mindig fennállnak. Éppen ellenkezőleg: a közgazdászok inkább ezeket a feltételeket benchmarkként veszik számba a piac hiányosságainak elemzésénél. Az ilyen hiányosságok feltérképezése céljából vizsgálják a gazdaságot, és azt mérlegelik, miként lehetne azokat kijavítani megfelelő állami beavatkozásokkal.

Ebben az értelemben a közgazdászok olyanok, mint az orvosok, akiknek tudniuk kell, hogy miként néz ki egy egészséges szervezet ahhoz, hogy a betegségeket diagnosztizálni tudják. Egy jó orvos nem avatkozik önhatalmúlag a test folyamataiba, csak olyan esetekben, amikor egyértelmű jele van egy adott betegségnek.

A környezetvédelmi előírások a piaci hibák különösen feltűnő példáit kezelik. A piacok általános értelemben akkor hatékonyak, ha a cégek bevételeiben megfelelően tükröződik az az összes kedvező hatás, amely a cégek működése révén harmadik feleket érint, miközben a költségeik az összes káros hatást kifejezik. Ebben az esetben a profit maximalizálása a társadalmi jólét maximalizálásához vezet; de ha a termelés olyan környezeti károkat is maga után von, amelyeket a cégek nem fedeznek, és az ösztönzők torzulnak, akkor a cégek profitot termelhetnek, de működésük gazdasági értelemben nem tekinthető hatékonynak. Ilyenkor az állam korrigálja a céges ösztönzőket bírságok vagy tiltások kivetésével.

További probléma, hogy a közgazdászok néha az úgynevezett „keynesi betegséget” diagnosztizálják. Ha a kereslet túl gyenge, az a foglalkoztatás szintjének jelentős visszaesést eredményezheti, miután a bérek és az árak rövidtávon rugalmatlanok. A betegséget állami, hitelből fedezett élénkítéssel lehet gyógyítani – mint ahogy egy szívbetegnek nitroglicerint adnak.

Szemben azzal, amit sokan gondolnak, a mai mainstream közgazdaságtanban nincsen alapvető ellenérzés ezzel a gyógymóddal szemben. Az élénkítést azonban nem lehet egy univerzális gyógymódnak tekinteni. Sok betegség, amely gyengítheti a gazdaságokat, krónikus, nem akut jellegű, és így másfajta kezelést igényel. Ha a keynesi terápiát alkalmaznánk például a dél-európai országokat jelenleg sújtó strukturális problémák kezelésére, akkor az olyan lenne, mintha egy törött lábat szívgyógyszerrel akarnánk kezelni.

A nitroglicerin a vérkeringés összeomlásának kockázatát kezeli. Gazdasági értelemben, erre volt szükség a 2008-as globális pénzügyi válságot követően. Ezen gyógykezelés hosszú távú alkalmazása azonban halálhoz vezethet.

Az ideológia fogalmi zavarokat okozott. Például Smith a versenyt a láthatatlan kéz működésének egyik alapfeltételének tartotta, mivel a monopóliumok és az oligopóliumok kizsákmányolják a fogyasztókat, és korlátozzák a termelést. De csak a hasonló termékkel foglalkozó cégek közötti verseny előnyös.

A piac hiányosságai teret adnak arra, hogy az állami beavatkozás nemzetközi szinten is megjelenjen, ami azt jelenti, hogy az államok közötti verseny sem hatékony általában. Példaként lehet felhozni az államok közötti versenyt a minél alacsonyabb adókulcsok elérésére, illetve a banki és biztosítási szektor szabályozása terén is látni a rivalizálás jeleit. A verseny szemben azzal, amit sokan a jobboldalon gondolnak, nem mindig jó dolog.

Természetesen a baloldalon is gyakran háttérbe szorítja az ideológia a terminológiát. Gondoljunk csak a neoliberalizmus kifejezésre, amelyet sokan gúnnyal illetnek. Európában azonban a neoliberalizmusnak teljesen más értelme van. Ez Alexander Rüstow-hoz köthető, aki 1932-ben a régi liberalizmus végéről beszélt, és egy új liberalizmus kialakítására szólított fel, amelyben egy erős állam megfelelő jogi keretrendszert biztosít a cégek működéséhez.

A homo oeconomicus, a racionális módon cselekvő egoista, aki a közgazdászok modelljeiben szerepel, nemrég szintén kritika tárgya lett, mert túl gyakran nem tükrözi az egyének valódi viselkedését. A viselkedéssel kapcsolatos kísérletek meggyőzően mutatták be, hogy ez a mesterséges konstrukció korlátozottan tud előrejelzést adni.

A homo oeconomicust azonban sosem akarták előrejelzések készítésére használni, valódi célja az, hogy könnyebbé tegye a piac hibái és a mentális tévedések közötti különbségtételt. A közgazdászok arra törekszenek, hogy leleplezzék a kollektív irracionalitást.

A kockázatos hiteleket túl kevés tőke mellett nyújtó bankok esetei különösen jól mutatják be a homo oeconomicus elemzési értékét. A profitot privatizálják, a tőkéjüket azonban meghaladó veszteséget a saját hitelezőikre, vagy adófizetőkre hárítják. Ez az aszimmetria a bankokat kaszinókká alakítja át, ahol a ház mindig nyer. Profitábilis lehet, ha a bankok igen kockázatos befektetési projekteket választanak, ez gazdasági szempontból azonban károsnak tekinthető.

A problémát nem az emberi irracionalitás okozza, hanem éppen ellenkezőleg az, hogy a bankárok racionálisan cselekednek. Ahogy azt a környezetvédelmi szabályozásokból tudjuk, nem segít a józan észre, vagy az etikára való hivatkozás a bankárok esetében, de az ösztönzőik megváltoztatása – mondjuk magasabb tőke-eszköz ráta megkövetelése – csodákat tehetne.