Adóforradalom

Jó pár éve adóforradalom zajlik Magyarországon. Az adórendszer régi, levitézlett intézményei mellé különadók érkeznek. A kormányzat változatos és eddig nem ismert módszerekkel áll elő az adóelkerülés elleni harcban is – legyen az akár a pénztárgépek bekötése a NAV rendszerébe vagy egy egységes árufuvarozási rendszer (EKÁER) bevezetése. Ráadásul ez olyan szédítő sebességgel zajlik, amire a forradalom szó semmiképpen nem lehet túlzó megfogalmazás.

És megvannak az eredmények is. Az ágazati különadókból tavaly több mint 500 milliárd forint bevétele származott a költségvetésnek. Mindeközben, fogcsikorgatva ugyan, de valamennyi különadóval érintett cég Magyarországon maradt. Időközben már a külföldi kormányzatok egy része is követendő példaként emlegeti a magyar különadók rendszerét. Sikertörténetként tekinthetünk a pénztárgépek bevezetésé is: az elmúlt évi többlet-adóbevétel nagy része ennek az intézkedésnek köszönhető. Logikusnak tűnhet tehát a kérdés: éljen az adóforradalom?

A célok mindenképpen elfogadhatók és támogathatók. Próbáljuk visszaszorítani az adóelkerülést. Mi lehet ennél fontosabb egy adóhatóság számára? Mi az, ami az adórendszerbe vetett hitet visszaadja, ha nem ez? Próbáljuk az adóterhet azokra hárítani, akiknek a legtöbb van, akiknek ez a legkevésbé fáj? Igen, ez is egy méltánylandó és teljesen normális célja az adópolitikának. A célokkal tehát semmi gond nincsen, a kivitelezéssel azonban, úgy tűnik, igen is súlyos problémák vannak.

Jelenleg az EKÁER körül forrongnak az indulatok. A bevezetni kívánt rendszer sok sebből vérzik: nem kezeli a legalapvetőbb élethelyzeteket, és közben aránytalanul megnövekedett adminisztrációval terheli a cégeket. Vélhetően a bevezetés előtt nem voltak megfelelő szintű szakmai egyeztetések sem. Valahol abszurd, hogy már hatályban van egy rendszer, aminek a részleteit a gazdasági minisztérium jelenleg próbálja kialakítani. Ezt a lehetetlen helyzetet úgy igyekszik feloldani a jogalkotó, hogy nem szankcionál, miután belátták: a rendszer jelenleg alkalmatlan a működésre.
Nagyon hasonló volt a reklámadó tavalyi bevezetése körüli mizéria is.

A törvény elfogadása után még két nekifutásra és két törvénymódosításra volt szükség ahhoz, hogy a jogszabály abba a formába kerüljön, ahova a törvényalkotó szánta. Úgy látszik, hogy nem gondolták át kellően a törvény uniós vonatkozásait és az unió jogrendjével való összeegyeztethetőségét sem. A reklámadó azóta is nagyon komoly viták kereszttüzében áll, nem meglepő, hogy számos jogértelmezési nehézség után a reklámadó-törvény az év végén is jelentős átfazonírozáson ment keresztül.
És mindeközben a jogalkotó tekintélye folyamatosan csökken. A minisztérium képviselői pedig magyarázkodni kényszerülnek, hogy az idő rövidsége miatt ők sem készülhettek fel minden élethelyzetre. Az EKÁER-t övező viták során azzal védekeznek, hogy nekik is csak pár hónapjuk volt a törvény megalkotására, nem készülhettek fel minden élethelyzetre. De biztos, hogy jó ez így?

A nyugat-európai „mintaállamokban” egy adótörvény koncepciójának megszületésétől számítva sokszor 2-3 év telik el addig, amíg a jogszabályt valóban bevezetik. A tervezetet a szakmával, érdekegyeztető fórumokkal megvitatják, a részleteket kidolgozzák, és úgy fogadják el a jogszabályt, hogy az már a tipikus élethelyzeteket teljesen lefedi. Persze, mindenütt előfordulnak utólag értelmezési kérdések, de megnyugtató, ha egy jogszabály úgy kerül végső formába, hogy legalább az alapkoncepcióval mindenki tisztában van.

Igaz, ezekben az országokban nem zajlik forradalom. Nincs szükség azonnali intézkedésekre. Van idő arra, hogy egy törvényjavaslat kiforrja magát. Csak felmerül az óvatos kérdés: nálunk van szükség forradalomra? Valóban szükség van arra, hogy pár év alatt gyökeresen felforgassuk az adórendszert? Valóban indokolt ez az őrjítő tempó? Talán érdemes lenne megállni egy percre és elgondolkozni erről.