Bojár Gábor: A Kádár-korra emlékezem
Egy szép december eleji estén, kutyasétáltatás közben nosztalgia fogott el: újra fiatalkoromban, a Kádár-korban éreztem magam. Utcánk vége hetek óta feltúrva, egy hatalmas gödör tátong, állítólag csatorna felújítás céljából. Áll ott néhány nagy földmunkagép, néha egy-két munkás is beszélget mellettük, néha markolnak egy markolókanálnyi földet, de többnyire magányosan árválkodnak a drága gépek. Mint megtudtam, főnökeik végül úgy döntöttek, hogy most már bármikor fagyhat, ilyenkor nem lehet csatornát felújítani, úgyhogy inkább betemetik a gödröket, ideiglenesen visszabetonozzák az utcát, hogy tavaszig, amikor újra nekilátnak, lehessen közlekedni. Mert humanisták – ahogy a régi viccben Lenin elvtárs is az volt –, hiszen akár így is hagyhatták volna.
Kortársaim emlékezhetnek rá, így működött valaha a szocialista tervgazdaság, ami meg is látszott az eredményeken. Kedvenc példám a világháború előtti német DKW nevű autógyár, amely Németországgal együtt két részre szakadt, egyik fele Ingolstatdban az Audit gyártotta később, a másik Zwickau-ban a Wartburgot és a Trabantot. A két gyár eredeti öröksége ugyanaz volt, az egyetlen különbség, hogy ki voltak-e téve valódi piaci versenynek vagy sem. Miért lettek volna jobbak a Trabantok és a Wartburgok, ha más választásuk nem lévén így is áhítoztak rá a vevők, befizették az előleget, majd sok évig vártak rá. Gondolom hasonló helyzetben lehetnek utcánk végén a csatornafelújítók is, hiszen ha valódi versenyben nyerik el a megbízást, ezt a méregdrága luxust nem engedhetik meg maguknak.
A verseny hiányának nem is az adófizetők a legnagyobb vesztesei, akiknek így vélhetően jóval többe kerül a beruházás, hanem maga a kedvezményezett, amely versenytárs hiányában nem tanul meg rendesen dolgozni, vagy ha valaha tudott is, hamar elfelejti. A most könnyen szerzett pénz pedig előbb-utóbb elfogy, viszont a tartós prosperitást biztosító teljesítmény, ahogy a sportban úgy a gazdaságban is, a világos szabályok mentén folyó tiszta versenyben születik.
Egykori cégem, a Graphisoft indulásakor, a nyolcvanas évek elején nekünk is lett volna lehetőségünk verseny nélkül monopolhelyzetben annyit keresni, amennyit csak nem szégyellünk. A Paksi Atomerőmű bonyolult csőhálózatairól készítettünk háromdimenziós számítógépes modelleket, és mivel itthon ezt más nem csinálta, a nyugati hasonló rendszereket pedig kéz a kézben tartotta távol a hazai importszabályzás és a fejlett technológia keleti irányú exportját tiltó embargó, nem volt versenytársunk. Annyi pénzt kérhettünk rajzainkért amennyit csak akartunk, bőven belefért az a kis jutalék is, amit a döntéshozóknak vissza kellett juttatni (akkor sem volt ez másképp, ugyanebben az országban éltünk), de úgy döntöttünk, hogy ebből nem kérünk többet, és a további hasonló megbízások elöl köszönettel kitértünk. Ebben a döntésben azonban elsősorban nem etikai elvek vezettek, hanem jól megfontolt hosszú távú érdek. Ahogy ma, akkor is meg voltam győződve arról, hogy az igazi teljesítményt az igazi verseny hozza ki belőlünk, és minél erősebbek a versenytársak, annál jobb lesz a szoftverünk.
A döntés jó volt: a világpiac vezetői közé kerültünk, és cégünket a kilencvenes évek végén a Frankfurti Tőzsdére olyan árfolyammal vezethettük be, hogy a munkájuk nyomán jelentősebb részvényhányadhoz juttatott elsőgenerációs kollégáinknak szinte mindegyike bekerülhetett volna az akkori top100 kiadványba, ha publikáltak volna ilyet már akkor is.
Nem a dicsekvés vágya vezetett ennek a történetnek a felidézéséhez, csak illusztrálni akartam, mit tud kihozni belőlünk a jól szabályozott tiszta verseny. Mert sikerünket csak annak köszönhettük, hogy találtunk egy olyan piacot, ahol a verseny valóban tiszta volt. Ezért fordultunk az építészeti tervezés, a kis építészirodák felé, ahol a korrupció ki van zárva, hiszen a vásárlási döntést a szoftverrel dolgozni akaró építész hozza, őt pedig csak jó termékkel lehet „korrumpálni”.
Az az állami gazdaságpolitika, amely a nyugati tőkeerős versenytársakkal szemben a magyar vállalkozókat különféle támogatásokkal próbálja „helyzetbe hozni”, az mélységesen lenézi a magyar vállalkozót. Neki ugyanis nem támogatásra, hanem tiszta versenypályára volna szüksége, kiszámítható, hosszú távon stabil jogszabályi környezetre, „célzott” kedvezményekkel agyonbonyolított ezerféle és ezerszer módosuló adók helyett egyszerű, szektorsemleges és hosszú távon stabil adórendszerre, de mindenekelőtt tehetséges munkaerőre, melyet egy magas szintű köz- és felsőoktatás tudna biztosítani. A huszonegyedik század tudásalapú gazdaságában ugyanis már nem a tőke (abból több is van, mint amennyi valóban hasznosulni tud), hanem a tudás tesz versenyképessé.
Ebbe az irányban haladunk? Semmi sem tudja jobban megölni a versenyt, mint egyesek mesterséges helyzetbe hozása, a monopóliumok megtörése helyett a monopóliumok építése, a „pofátlan” profitok jól szabályozott versennyel történő mederbe terelése helyett azok kiszámíthatatlan és visszamenőleges különadókkal történő lefölözése, és még sokáig sorolhatnám mi minden veszi el a kedvet a teljesítménytől. A tartós versenyképtelenséget pedig a nemzetközi összehasonlításban megdöbbentően gyorsan lemaradó oktatási rendszerünk borítékolhatja. Egyetlen adat a 2014-es IMD World Talent Reportból: Magyarország a vizsgált 60 országból a tíz évvel ezelőtti 16. helyről az 51-re esett vissza. Így a most éppen impozánsan javuló makromutatóink nyomán bármennyire is szeretnék, nem tudok optimista lenni gazdaságunk közép és hosszú távú kilátásait illetően.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.