Időgép helyett
„Nagy hadművelet” – így jellemezte Lázár János annak a célnak a megvalósítását, hogy az év végére valamennyi, a 2007–2013-as uniós költségvetési keretből Magyarországnak juttatott forrást sikerüljön lekötni. Megszoktuk már a kormány részéről a háborús retorikát, a mai kormányülésre hangoló megnevezés mégis furcsán hangzik.
Mert ha valamiben, abban nemzeti konszenzus van, hogy az EU-forrásokat nem lenne jó elvesztegetni. Az Európai Uniónak is ez a célja – na jó, 95 százalékban ez a célja; annak az elhanyagolható hányadnak a léte, amelyre nem nagyon van fedezet, a közvéleményt ezidáig nem nagyon érintette meg. Szóval nincs kivel harcolni, legfeljebb az idővel, arra azonban nem a legjobb időpontot választotta ki a kormány. Vagy az időgép feltalálását kellett volna megvárni vele, vagy nem a hétéves időszak kilencedik évében rákapcsolni.
El kell persze ismerni, az elmúlt néhány évben a kormány mindent megtett a gyorsítás érdekében, és nem csak úgy, hogy könnyen véghezvihető eszközbeszerzések, illetve „központosított” nagyberuházások felé csoportosította át a pénzeket. A költségvetési és a magánszféra pályázóit is segítette, elsősorban a – nem egyszer hiányzó – fedezetet nyújtó eszközökkel, amelyek minden bizonnyal lendítettek a kivitelezés és az utófinanszírozás tempóján.
Csak nehéz lenne elfeledni azokat a hosszú hónapokat, amikor gyakorlatilag nem írtak ki újabb pályázatokat. Vagy azokat a még hosszabb hónapokat, amikor az intézményrendszer átalakítása fontosabbnak tűnt a hatékony működés biztosításánál. Vagy azt az időszakot, amikor nem emiatt, hanem azért nem jött Brüsszelből pénz, mert valamely pályáztatási kritérium fennakadt a bizottsági auditorok rostáján.
Az uniós döntések lassan születnek, a magyar kormány lépései pedig kapkodva, a közös bennük az, hogy a hazai pályázókat mindkettő hátrányosan érinti. Jó lenne azt látni, hogy legalább a most kezdődő pályáztatási időszakban nem így mennek majd a dolgok.
