Az igazi hungarikum

Ha van igazi állatorvosi ló a hungarikumok között, a Tokaji az. Pedig nagyívű történelme és ismertsége nyomán biztos erővel húzhatná magával a máig kissé ködös Magyar Értéktár többi elemét, ehelyett leginkább azzal szembesít minket, hogy minden jószándékú igyekezetünk ellenére milyen hatékonysággal tudjuk időről időre lenullázni minőségi termékeink piaci értékét.

A kormányokon átívelő bénázás egyik legszebb példája volt az, ahogyan nemhogy nem sikerült hatékony megoldást találni a Szlovákiába átnyúló borvidéken a két ország közti vitára, de egy elképesztő blamával – a szlovákok jegyeztették be elsőként a Tokaj márkanevet az uniós borregiszterbe – a szomszédok kiütéssel győztek le minket a saját pályánkon. Az pedig tényleg a rendszerváltás éveit idézte, amikor kiderült: az állami tulajdonban lévő Tokaj Kereskedőház olyan aszút adott el nagy tételben egy Egyesült Államok-beli szupermarketláncnak, amelynek a receptje kísértetiesen hasonlít a szovjet exportból megmaradt pancsolt Tokajiéra.

Ha a kormány – amúgy teljesen jogosan – igyekszik mindent megtenni azért, hogy visszaszorítsa a „silány importtermékeket”, mégis mit kellene tennie a Hungarikumok Hungarikumával? Azon túl, hogy az állami Kereskedőház egymást váltó vezetéseinek (most éppen a legújabbnak) meg kellene valósítania egy tudatos gyártási és marketingstratégiát, amelyben méltó és reális helyet keresnének a terméknek. Az agrártárcának is fel kellene azonban vállalnia: a hungarikumokkal való törődés nem azt jelenti, hogy abszurd elemekkel bővítik a listát, hanem, hogy szigorú kritériumrendszerrel és hatékony marketinggel támogatják meg olyan termékeket, amelyektől valóban világhírt remélnek.

Egy ilyen rendszerben az operettnek, a bocskainak és Puskás Ferenc bal lábának semmi keresnivalója, de ma a Tokajinak is legfeljebb a várólistán a helye. Addig az aszú egy más kategóriában marad hungarikum.