Történelmi feladat

Ebben az időszakban volt a történelmi méretű gazdasági és pénzügyi válság és a hozzá kapcsolódó szociális krízis, ami az egyenlőtlenségek drasztikus növekedésével járt.

Tagállamok sora küzdött fizetésképtelenséggel, ami a monetáris dezintegrációs dominó elindulásával fenyegetett. Mindazonáltal úgy tűnt, hogy az bizottság élére kerülő Jean-Claude Juncker, a José Manuel Barroso által felemás eredményekkel levezényelt tűzoltás után, a válság negatív hatásainak kifutásával lassan megkezdheti az európai építkezés egy valamivel nyugodtabb korszakát. Sajnos azonban ideje szembenézni azzal, hogy a helyzet még annyira sem biztató, mint ahogy arra talán sokan számítottak.

A legújabb aggasztó fejlemények mellett (görög hitelezési program körüli bizonytalanságok) ugyanis a mélyebb folyamatok is némi pesszimizmusra adnak okot. A strukturális egyenlőtlenségek az eurózóna centrumországai és a periféria között továbbra is fennállnak. A munkanélküliség szintje regionálisan hatalmas eltéréseket mutat, a finanszírozási kockázatok megosztásáról szóló költségvetési integráció (közös eurókötvények kibocsátása) egyelőre csak illúzió, és habár a lassú növekedés beindulni látszik, a továbbra is történelmi magasságokban járó államadósságok és az akadozó strukturális reformok tükrében ez igencsak törékenynek mutatkozik.

Ha pedig mindez nem lenne „elég”, akkor az új bizottság előtt tornyosul Európa transzformációs válsága, ami összefügg a globális versenyképesség kérdésével. Az EU lakosságának demográfiai összetétele erőteljes átalakuláson megy keresztül, ami persze nem most kezdődött, de az elmúlt években kezeletlen maradt: az elöregedő társadalom és a bevándorlók gazdasági-társadalmi integrációja, az európai közös identitás krónikus hiánya, az EU-szintű társadalmi kohézió alacsony szintje mind olyan problémák, amelyre a Juncker-bizottságnak sürgősen reagálnia kell. Annál is inkább, mert a globális horizonton olyan feltörekvő gazdaságok jelentek meg, amelyek összességében a világgazdaság kibocsátásának immár felét állítják elő.

A növekedésüket azonban elsősorban nem hitelből finanszírozzák, és demográfiai összetételük is kedvezőbb, mint a fejlett gazdaságoké. Ha ezt a komplex, rengeteg szakpolitikai területet felölelő problémahalmazt egyetlen szóval szeretnénk megragadni, akkor az a szó a „fragmentáció”, vagyis a széttöredezés lenne. Ezt kicsit bővebben az European Policy Center kutatója, George Pagoulatos fejti ki a „The growth challenge for Europe and the EMU” című tanulmányában, kiemelve, hogy ez veszély erősebb, mint valaha: fragmentáció van az eurózónán belüli és kívüli államok között, Észak és Dél között, valamint a társadalmon belül is.

Ezzel el is érkeztünk a Juncker-bizottság legfőbb feladatához, a fragmentáció elleni küzdelemhez, amelynek sikeressége nem csupán a bizottság teljesítményének megítélését, hanem az egész EU jövőjét is befolyásolja. A fokozódó fragmentáció ugyanis a gazdasági és társadalmi kohézió legnagyobb ellensége, pont azon tényezőké, amelyek a fejlett gazdaságok versenyképességének forrásai.

De hogyan lehetne a fragmentációs problémát elvi síkon hatékonyan kezelni? Integrációval, integrációval és még több integrációval: kiterjedt közös uniós költségvetéssel, eurókötvény-kibocsátással, a közös költségvetésből finanszírozott európai szociális platform létrehozásával és nagy volumenű nemzetállamokon átívelő munkahelyteremtő beruházások elindításával.

Továbbá az európai közösségi identitás és a nemzetek közötti szolidaritás megerősítésével: mobilizációs programok, EU-s médiahálózat kiépítésével, az angol, mint kötelező második nyelv bevezetésével, az oktatási tananyagok harmonizálásával. A kérdés csak az, hogy a politikai realitás alapján ebből a „mixből” mely elemek valósíthatóak meg. A Juncker-bizottságnak fel van adva a lecke, hogy megbirkózva a történelmi kihívásokkal megreformálja Európát. A nemzetállami alkuk gyakorlati tapasztalataiból kiindulva erősen korlátozott sikerekre számíthatunk.