A Quaestor-ügy erkölcsi kockázata

A Quaestor-károsultak megmentésének módja nem csupán jogi és közgazdasági nonszensz, de az erkölcsi kockázat növelésével a befektetői magatartásra is hosszan tartó, káros hatással jár. A pénzügyi befektetők mostantól számíthatnak rá, hogy a hatalom kisegíti őket a bajból, ha ezzel kisebbítheti saját felelősségét és politikai konzekvenciáit.

A Quaestor-kötvényesek kárrendezését biztosító követeléskezelő alap létrehozásáról szóló törvény 30 millió forintos értékhatárig biztosítja az ügyfelek követeléseinek megtérülését, holott a hatályos törvények alapján a Quaestor-kötvények vásárlóinak még a hatmilliós kártalanítás sem járna.

Ők csak a cégcsoport vagyonából kaphatnának – már ha egyáltalán – némi kielégítést a felszámolási eljárás során. A rapid módon elfogadott jogszabály azzal indokolja a betétbiztosításra jellemző, ötszörös mértékű kártalanítás, hogy a nem létező (fiktív) kötvények vásárlása lényegében betételhelyezésnek tekinthető, mivel az ügyfél kamat ellenében adta a pénzt a vállalatcsoport érintett tagjának.

Az sem a javaslat benyújtóját – az amúgy pénzügyes Rogán Antalt –, sem a törvényt végül megszavazó 185 képviselőt nem zavarta, hogy a Quaestor Financial Hrurira Kft. által kibocsátott kötvények vásárlói saját döntésük alapján, szándékoltan nem bankbetétbe tették megtakarításukat, hanem vállalati kötvényt jegyeztek. Méghozzá olyat, amelynek kibocsátói tájékoztatójára rá volt írva, hogy az Országos Betétbiztosítási Alap (OBA) és a Befektető-védelmi Alap (Beva) védelme alá sem esik.

Szemben a betételhelyezőkkel és a brókercégeknél értékpapírokat vásárlókkal, tudhatták, hogy baj esetén nemhogy 30, de még a hatmilliós kártalanításra sem lesznek jogosultak, csupán a kibocsátó anyacégének garanciáját élvezhetik. Ennek értékét egyébként a pénzügyi felügyelet sem tartotta sokra, hiszen előírta a Quaestornak, hogy a kibocsátási tájékoztatójára írja rá: „kötvények forgalomba hozatala a Befektetők szempontjából – mivel a Kibocsátó hiteltartozásainak összege várhatóan meg fogja haladni a saját tőkéjének összegét – a szokásostól eltérő kockázatú”.

Az igaz viszont, hogy aki Quaestor-kötvény jegyzett, nem tudta, hogy befektetett pénze mögött csak részben áll a felügyeleti engedéllyel kibocsátott, tényleges kötvény. De ettől még nem vált betétté a hitelnek szánt (hiszen a kötvény hitelviszonyt testesít meg) befektetése. Ha a jogosultság alapján nem is, de méltányossági megfontolásból az MNB érvelése ezért elfogadhatónak látszik, mely szerint a „fiktív” kötvények azért élvezhetik a Beva védelmét, mert azok fizikailag nem is léteznek, így hiányuk a forgalmazó felelőssége és nem a kibocsátóé.

Ám ez legfeljebb hatmillió forintos kártalanítást indokol, és csak olyan arányban, ahogyan a 150 milliárd forintnyi „fiktív” kibocsátás viszonyul a teljes 210-hez. Végül ezt az érvelést a Beva igazgatósága is elfogadta, ám a döntés után pár órával Rogán Antal mégiscsak benyújtotta a szinte teljes kártalanításra irányuló, a közgazdasági racionalitást és a jogszerűséget egyaránt felülíró, merőben politikai indíttatású törvényjavaslatát a kárrendezési alap felállítására.

A politikai közmegegyezéssel elfogadott, bár sok sebből vérző törvénynek kétféle, nehezen visszafordítható káros hatása valószínűsíthető. Az egyik abból fakad, hogy utólag azokra a pénzügyi szolgáltatókra hárítja a Quaestor-kötvényesek veszteségének megtérítését, amelyeknek a károkozásban semmiféle szerepük nem volt, és még csak kockázatközösséget sem vállaltak a kár előidézőjével. A pénzintézetek „előlegeiből” feltöltött kárrendezési alap kifizetéseinek megtérülése a felszámolási eljárás során érvényesíthető vagyonból erősen kérdéses, hiszen az alapot a felszámolás költségei mellett a zálogtárggyal biztosított követelések (például az ETO Park MFB-hitele) is megelőzik a kielégítési sorban.

Egy utóbb, Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter által benyújtott törvény alapján a kártalanítás költségét megelőlegező pénzintézeteknek lehetőségük lesz rá, hogy a Quaestor-vagyonból meg nem térülő befizetéseiket társasági adójukból (illetve ha az nem nyújt erre kellő fedezetet, a különadóból) leírhassák. Ám a kártalanításnak ez a módja még így is hosszú évekig rontja a magyar pénzügyi szektor jövedelempozícióját és hitelezési képességét. Nem beszélve a kvázi visszamenőleges hatályú jogalkotás újabb – a bankadóval megkezdett és a devizahiteles ügyek rendezésével folytatott –megnyilvánulásáról, amelynek bizalomromboló hatása még hosszabban elnyúlhat.

Ennél is tartósabb negatív hatással járhat a kárrendezésnek ez a módja a befektetői magatartásra. A Quaestor-kötvények vásárlóinak szinte teljes körű és mértékű kártalanításával olyan befektetőket ment ki mások a pénzén az állam, amelyek befektetési döntésük során a biztonságnál fontosabbnak tartották a piacinál magasabb hozamok elérését. Hiszen ha igényt tartottak volna az OBA vagy a Beva nyújtotta védelemre, akkor nem Quaestor-kötvényt vásárolnak; ebben az esetben persze a kilátásba helyezett nyereségük is kisebb lett volna.

Az a tény, hogy a politikai felelősség elhárításának szándékával most mégis megmenti őket a kormány, és ehhez a (vélt) politikai haszon miatt még az ellenzék is helyeslőleg asszisztál, azt üzeni a pénzügyi megtakarítással rendelkezők tágabb körének, hogy nyugodtan vállaljanak kockázatot, hiszen a kárukat jó eséllyel majd másokkal fizetteti meg a gondoskodó állam. A kormány és támogatói ezzel a felelőtlen kockázatvállalást emelték piedesztálra, teret nyitva a moral hazard eluralkodásának.