Az elhibázott európai kilábalás

Első ránézésre, úgy tűnik, hogy az eurózóna gazdasága talán végre jobb helyzetbe került. A tőzsdepiaci indexek szárnyalnak, a fogyasztói bizalom értéke is nőtt. Az alacsonyabb olajártól, a gyengébb eurótól és az Európai Központi Bank (EKB) mennyiségi lazításától is az várható, hogy erősítik majd a növekedést. Mario Draghi EKB-elnök „tartós kilábalásról” beszél, míg a berlini és a brüsszeli politikusok a spanyol és ír fejleményeket annak jeleként értékelik, hogy a fiskális konszolidáció és a strukturális reformok fájdalmas receptje működik.

Közelebbről megvizsgálva a helyzetet azonban egyértelműen látszik, hogy a javulás csak mérsékelt szintű, talán csak ideiglenes, és nem a Németország által javasolt intézkedések eredménye. Becslések szerint az eurózóna gazdasága jelenleg talán valóban 1,6 százalékkal bővül éves szinten szemben a 2014 utolsó negyedében mért 0,9 százalékkal. Ez a növekedési ütem azonban jóval lassabb az amerikai vagy a brit gazdaságban mérthez képest. Miután az eurózóna gazdasága 2 százalékkal lett kisebb a hét évvel ezelőtti szinthez képest, a kilábalás nem a megfelelő kifejezésnek tűnik – különösen, ha a javulás várhatóan nem lesz tartós.

Először is, az alacsonyabb olajárak egyszeri növekedési hatása már nem érvényesül. Azok után, hogy az olajárak több mint 50 százalékkal csökkentek június közepe és január közepe között, euróban mérve harmadával visszaerősödtek részben az euró árfolyamának erőteljes visszaesése miatt, ami megdrágította az importot. Ennek a háztartások költségvetését, illetve a cégek költségeit érintő hatása aligha ad okot az ünneplésre.

A politikusok egy versenyképesebb valutával élénkítenék a növekedést, azonban valószínűleg csalódni fognak. Miután az eurózóna exportja egyre nagyobb mértékben függ a globális ellátási láncoktól, így egy gyengébb valuta kisebb élénkítő hatást eredményez, mint korábban.
2014-ben az eurózóna exportja közel 2 ezer milliárd dollárt tett ki, amely meghaladta a kínai kivitel értékét is. A globális kereslet egyenetlensége miatt azonban gyors exportnövekedést nehéz lesz elérni. Azáltal, hogy az export az eurózóna 10 ezer milliárd eurós gazdaságának csupán egyötödét teszi ki, nem valószínű, hogy a kivitel erőteljes kilábalást tud előidézni, miközben a belső kereslet gyenge. Az EKB modellje szerint az euró elmúlt évi 10 százalékos gyengülése (reál értékben, kereskedelmileg súlyozott árfolyamon) az idei növekedési rátát csupán 0,2 százalékkal emeli meg.

A mennyiségi lazítás kedvező hatásai valószínűleg tiszavirág-életűnek bizonyulnak majd. Az állami adósságteher költségeinek csökkentése nem valószínű, hogy jelentősen erősíti majd a növekedést, miután az uniós szabályok nem teszik lehetővé a fiskális expanziót.

A mennyiségi lazítás valóban kedvezőbb finanszírozási feltételeket eredményez annak a néhány eurózónabeli cégnek, amely elég nagy ahhoz, hogy megcsapolja a tőkepiacokat. De még az USA-ban és Nagy-Britanniában is, ahol a tőkepiacok jóval nagyobb szerepet játszanak a cégek finanszírozásában, az eszközár-infláció csak kevéssé bátorította a fogyasztókat a költekezésre, illetve a cégeket a beruházásokra.

A legtöbb cég az eurózónában banki finanszírozást alkalmaz. A hitelkondíciók ugyan valamelyest javultak, azonban a hitelezés stagnál (és továbbra is csökken Dél-Európában). Amíg a zombi bankokat a rossz hitelek terhelik, addig ez a helyzet valószínűleg nem nagyon fog változni.

Az eurózóna gazdaságának kismértékű fellendülését nem lehet a fiskális konszolidáció és az export versenyképességének javítását célzó intézkedések német receptjének tulajdonítani. Ez még kevésbé igaz a spanyol és ír gazdaság viszonylag gyors bővülésre. Valójában ehhez képest semmi sem áll távolabb az igazságtól.

Spanyolország aligha a sikeres fiskális kiigazítás példája. Ezzel szemben a gazdasági élénkülése éppen egybeesett a 2011-2013 között alkalmazott súlyos megszorítások enyhítésével, amely élénkebb költekezésre ösztönözte a háztartásokat még a stagnáló bérek ellenére is. Még így is a spanyol gazdaság 5,7 százalékkal kisebb a hét évvel ezelőtti szinthez képest, emellett 23,7 százalékos a munkanélküliség mértéke. Eközben Spanyolország költségvetési hiánya a GDP 5,7 százaléka volt tavaly, ami a legmagasabb az EU-ban.

Írország, a tavaly leggyorsabban növekvő uniós gazdaság esete sem a németek által javasolt recept helyességét igazolja. Írország egy kicsiny, igen nyitott gazdaság, amelynek virágzó exportja a létező erőségeken – köztük az alacsony társasági adókon, a képzett munkaerőn és a rugalmas gazdaságon – alapul, illetve a kedvező külpiaci helyzetnek, különösen fő piacainak, vagyis az USA és Nagy-Britannia erőteljes fellendülésének köszönhető. Még így sem éri el azonban jelenleg az ír gazdaság a válság előtti szintet, a munkanélküliségi ráta kétszámjegyű, a hazai kereslet mértéke nyomott maradt, illetve még mindig jelentős terhet jelent, hogy a bankmentés 64 milliárd eurós számláját igazságtalanul a 2,2 millió adófizetővel fizettették meg.

Idén az eurózna gazdasága valamelyest jobban teljesít, de ez nem a Németország által megkövetelt intézkedéseknek köszönhető. Emellett ez a javulás valószínűleg csupán egy átmeneti jelenség, nem a tartós kilábalás kezdete. A mérlegalkalmazkodási válság leküzdéséhez az eurózónának szanálnia kell bankjait, meg kell szüntetnie a beruházások terén meglévő hatalmas hiányt, meg kell szüntetnie a vállalkozásokat akadályozó tényezőket, illetve a német merkantilizmus deflációs fékező hatását is kezelnie kell. Ezek miatt az eurózóna nem tud majd egyhamar elmenekülni a problémái elől.

Copyright: Project Syndicate, 2015.
www.project-syndicate.org