Különböző tanulmányok szerint az EU és az USA által jelenleg tárgyalt transzatlanti kereskedelmi és beruházási partnerség (TTIP) növeli majd a jólétet, és csökkenti a munkanélküliséget mindkét gazdaságban. Emellett a TTIP helyreállíthatja a bizalmat Európában és a transzatlanti közösségben. Ezen kedvező hatások érvényesülését azonban egy jelentős tényező hátráltatja, ez pedig az euró.
A probléma a valutamanipulációban gyökerezik. Az elmúlt három évtizedben az USA de facto elnézte a jelentős ázsiai kereskedelmi partnerei által folytatott valutamanipulációt, amellyel azok jelentős külkereskedelmi és folyófizetésimérleg-többletet produkáltak valutáik leértékelése révén.
Az USA azonban valószínűleg ezt nem fogja elfogadni a szabadkereskedelmi övezeteken belül. Valójában a kongresszusi többség már most azt követeli, hogy a Csendes-óceáni Partnerség (TPP) – a 12, csendes-óceáni térségben lévő országot összefogó regionális szabadkereskedelmi egyezmény – tartalmazzon olyan kitételeket, amelyek tiltják a valutamanipulációt.
A valutamanipulációval kapcsolatos viták sokáig Kínára összpontosultak, amely nem tagja a TPP-nek, de csatlakozhat ahhoz, vagy más hasonló egyezményhez a jövőben. A legnagyobb folyófizetésimérleg-többlettel rendelkező gazdaság azonban jelenleg nem Kína, hanem az eurózóna. Valójában az eurózóna 2014-es, több mint 300 milliárd dolláros többlete mintegy 50 százalékkal haladja meg a kínai mutatót.
Ennek egyszerű oka van: a monetáris expanzió, amely az euró leértékelődéséhez vezet, az egyetlen olyan makrogazdasági eszköze az Európai Központi Banknak (EKB), amellyel a bajban lévő gazdaságok, mint Görögország, Spanyolország, Olaszország, Portugália és Franciaország versenyképességét erősítheti. Ennek eredményeképpen a folyófizetésimérleg-hiányok csökkentek vagy eltűntek a dél-európai országokban, míg a többletek nőttek az olyan tagállamokban, mint Németország, így az eurózóna teljes többlete jelentősen megugrott.
Az EKB számára egy megoldhatatlan problémát jelent az, hogy az euró túl erős a bajban lévő dél-európai országok számára, és túl gyenge Németországnak. Ha az EKB hagyja erősödni az árfolyamot, akkor az segítené csökkenteni a folyó fizetési mérleg többletét, de az egyben súlyosbítaná a dél-európai országok gazdasági gondjait.
Néhány elemző szerint az eurózóna belső egyensúlytalanságát csökkenteni lehetne, ha Németország növelné infrastrukturális költéseit, és engedné, hogy a bérek gyorsabban emelkedjenek. Sok német számára, akik átélték a 2003-2005 közötti fájdalmas társadalombiztosítási és munkaerő-piaci reformokat, viszont az nem egy elfogadható opció, amely a nehezen megszerzett versenyképesség-javulás eredményeit emésztené fel. Az a tény, hogy a német export 63 százaléka eurózónán kívüli országokba irányul – ami azt jelenti, hogy a német cégeknek nemcsak az eurózónában, hanem a világ bármely részén képesnek kell lenniük felvenni a versenyt a riválisokkal,– még nehezebbé teszi ezt a kérdést.
Más elemzők úgy vélik, hogy az integráció mélyítése (különösen a fiskális és monetáris unió irányába), alternatív eszközökkel – nevezetesen jóléti transzferekkel – ruházná fel az eurózónát a gondokkal küzdő országok versenyképességének javítására. Ahogy azonban Olaszország és Németország már megtapasztalta a versenyképtelen régiók fejlesztését célzó, azonban jórészt elhibázott élénkítési erőfeszítésekkel kapcsolatban, az ilyen várakozások alaptalanok. Valójában az adófizetői pénzek hatalmas összegű elköltéséből – amely évente a dél-olasz regionális GDP 16 százalékát, a kelet-német regionális GDP 25 százalékát tette ki – az olasz és a német gazdaság keveset profitált.
Figyelembe véve azt, hogy az eurózóna valószínűleg nem lenne képes ilyen jelentős összegű éves transzfereket nyújtani a versenyképtelen tagországainak, egy ilyen stratégia még kevésbé valószínű, hogy beválna.
Röviden szólva, az eurózóna belső egyensúlytalanságai valószínűleg továbbra is fennmaradnak, kiegészülve az alulértékelt fizetőeszközével és a folyó fizetési mérleg jelentős többletével. Kétség kívül lehetne érvelni azzal, hogy amíg az EKB a devizaeszközök vásárlásával nem interveniál közvetlenül, addig nem lehet azt mondani, hogy az eurózóna valutamanipulációt alkalmaz. Figyelembe véve azonban az EKB intézkedéseinek természetét – nem is beszélve az eurózóna világgazdaságban betöltött vezető szerepéről –, ez az érvelés nem sokáig marad majd érvényes.
Valójában a valutamanipulációt olyan nemzetközi intervenciónak tekinthetjük, amely az adott valuta leértékelését és a folyó fizetési mérleg jelentős többletét okozza. Pontosan ezt teszi az EKB. Ha az EKB ezt a politikát hosszabb távon fenntartja, akkor elkerülhetetlenül feszültté válnak az USA-val való kapcsolatok, amely megakadályozhatja a TTIP kongresszusi jóváhagyását vagy a TTIP-szerződés érvényesülését, amely egyben a TTIP végét is eredményezheti.
Utóbbi elmélet szembe megy azzal a népszerű nézettel, amely az eurózna létrejöttét is eredményezte, miszerint Európának szüksége van egy saját valutára amiatt, hogy versenyezni tudjon az olyan nagy gazdaságokkal, mint az USA, India és Kína. Valójában, ha az eurózóna tagállamai megtartották vagy visszaállították volna saját nemzeti valutájukat, könnyebben tudnák az egyensúlytalanságot kezelni anélkül, hogy a teljes eurózónának egy ilyen hatalmas folyófizetésimérleg-többlete jött volna létre. Ehelyett most azt kockáztatják, hogy valutaháborúba bonyolódnak a jelentős globális gazdasági szereplőkkel, ami olyan partnerek és szövetségesek elvesztését okozhatja, akikre amúgy nagy szükségük lenne.
Copyright: Project Syndicate, 2015.
www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.