Mit tanulhat Magyarország Pikettytől?

Thomas Piketty nagy ívű műve, A tőke a 21. században az elmúlt évek toronymagasan legnagyobb közgazdasági könyvsikere. A nemzetközi könyvhét alkalmából végre megjelent magyar nyelven is, amelyet világszerte már 2 millió példányban adtak ki.

A könyv alapvetően a társadalmi egyenlőséggel, pontosabban szólva egyenlőtlenséggel foglalkozik, és lényegében arra a következtetésre jut, hogy amennyiben a tőke hozama tartósan meghaladja a kibocsátás és a jövedelem növekedését, akkor a kapitalizmus önkényes és fenntarthatatlan egyenlőtlenségeket tud teremteni, amelyek aláássák a demokratikus társadalmak értékeit. Ezzel nagyon sokan vitatkoznak, másfelől a könyv mondanivalójával messzemenően egyetértettek és különböző gazdasági-politikai következtetéseket vontak le belőle.

Nem érzem magamat hivatottnak arra, hogy ebben a rendkívül bonyolult elméleti és gyakorlati vitában új felfedezésekkel részt vegyek, gazdaságpolitikusként viszont néhány párhuzamos történetre felhívnám a figyelmet. A közelmúltban a Nemzetközi Valutaalap (IMF) 8 globális kockázatra hívta fel a figyelmet, így a deviza és kötvénypiacok növekvő volatilitására, a defláció és a rossz hitelek fennmaradására, vagy az olajáresés negatív kockázatára (az energiacégeknél és a nettó exportőröknél). Az IMF ezek közé sorolta a dollárban eladósodott cégek kockázatát a zöldhasú erősödése miatt, egy esetleges túl gyors Fed-kamatemelés hatásait, a hozamvadászok miatt egyes újabb piaci buborékok kialakulását és a kínai ingatlanpiac esetleges esését.

Érdekes módon ezekben a kockázatokban az elszegényedés és a társadalmi szétszakadás potenciális veszélyei valahogy nem jöttek elő. Pedig Európa nem igazán növekvő, perifériális országaiban ez a probléma súlyossá vált. Nyilván említeni sem kell Görögországot, de ilyen jelentős nehézségekkel küzd Olaszország déli része, Portugália, és Spanyolország egyes régiói is. De az elmúlt évtizedben a vagyon eloszlásának kérdése Magyarországon is egyre inkább fontos kérdéssé vált.

Nem véletlen, hogy Martin Wolf, a Financial Times publicistája is felhívta arra a figyelmet, hogy Európa számos országában akár egy szekuláris stagnálás (magyarul: hosszú távon is rendkívül alacsony növekedés) fenyeget. Ben Bernankét, a Fed korábbi elnökét idézi, aki szerint ha az ultra alacsony reálkamatok nem egyszerűen helyi okokból erednek, hanem tartósak, és egyidejűleg a kívánatos megtakarítás nagyobb, mint a kívánatos beruházás, akkor valójában permanens stagnálás állhat elő. Wolf arra hívja fel a figyelmet, hogy a gyenge beruházási aktivitás, az alacsony nominális és reálkamatok, a hitelbuborékok kialakulása és a hosszú távon sem fenntartható adósságok miatt bizony számolni kell ilyen kedvezőtlen forgatókönyvvel is. Mindez olyan nemzeti, regionális és globális reformokért kiált, amelyek alkalmasak a potenciális növekedés gyorsítására és a gazdasági instabilitás csökkentésére.

Mivel nekem minderről Magyarország jut eszembe, Piketty és a fentiek kapcsán egy igen tanulságos magyar elemzést idéznék: 2005-2006-ban a Magyar Tudományos Akadémia és a Miniszterelnöki Hivatal megbízásából egy Fehér könyv készült, melynek összeállításában én is részt vettem. Most a kezembe akadt, és belenéztem.

Akkor azt írtuk, hogy „Magyarország legnagyobb versenyhátránya az, hogy az állami tevékenységet pazarlás és reform nélküli forráskivonás jellemzi. Nincsenek teljesítmény-kritériumok, nincs mérés és nincs valódi érdekeltség. A nagy elosztó szolgáltató rendszerek működése irracionális és folyamatosan deficites”. Ez 2015-ben sincs lényegében másként. Mindez akkor – más tényezőkkel együtt – elképesztően nagy államháztartási hiányhoz, az államadósság számottevő növekedéséhez és súlyos pénzpiaci bizonytalanságokkal járó külgazdasági egyensúlyhiányhoz vezetett. Ebben lényegesen javultunk.

Akkor azt gondoltuk, hogy a magyar gazdaságpolitikának 2015-ig – vagyis éppen mostanáig – egyszerre kellett volna megoldania a felzárkózás folytatásának, a gazdasági egyensúly javításának, az euró bevezetésének és a gazdasági-társadalmi kohézió erősítésének feladatait. Erre négy forgatókönyvet vázolt fel az akkori jövőkutatás. Ha megnézzük a valóságot, akkor az utolsó forgatókönyv valósult meg, amely kedvezőtlen világgazdasági körülmények és eredménytelen hazai gazdaságpolitika esetére súlyos gazdasági, pénzügyi és társadalmi problémák keletkezésével számolt.

A történet itt kapcsolódik Pikettyhez, hiszen a francia közgazdász talán legfontosabb állítása, hogy a társadalmi, jövedelmi és vagyoni konvergenciák egyik legfontosabb előfeltétele a tudás, az oktatás és a képzés folyamatos fejlesztése. Ha az ismeretek és készségek terjedését nem akadályozzák pénzügyi vagy más tényezők, a hozzáférés a széles értelemben vett tudásjavakhoz közjószágként lényegében korlát nélküli, akkor sokkal több esély van az egyébként a kapitalizmusban spontán trendként erősödő jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek leküzdésére.
Piketty emellett hitet tesz a tőkére kivetett globális progresszív adó mellett is.

Ez persze sok helyen hatalmas szakmai-politikai viták tárgya. Megint csak hazabeszélve, itt elsősorban arra hívnám fel a figyelmet, hogy a magyar „unortodoxia” jegyében bevezetett és esetenként progresszív ágazati adók egyáltalán nem ennek a szempontnak vannak alárendelve. Ezek súlyosan torzító, jellemzően a vállalatok árbevételét (és nem a tőketulajdonosok tőkéjét) megkurtító adók, amelyek kivetésében leginkább a „szeretem, vagy nem szeretem” szempontja játszik szerepet.